Nyírvidék, 1881 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1881-08-04 / 31. szám
.ISTYÍÍtVIDÉ Ti.“ nyelvén vezetett kereskedelmi könyv bírjon bizonyító erővel. A fővárosban ivek keringnek, melyeknek aláírói kötelezik magukat, hogy csak magyarul tudó hordároknak adnak megbízást. Szathmár-Némethiben egy hírneves ügyvéd és városi képviselő, egy ivet tett le közelebb a törvényszék pertárában; melynek aláírói kötelezték magokat, a névmagyarositási kérvényeket ingyen késziteni el. Nyíregyházán egy „magyar egylet“ van alakulóban, amelynek feladata lesz, saját körében a magyar nyelvet terjeszteni; a kevésbé jártasokat, társalgási utón tanítani; kötelezvén magukat a tagok, hogy akivel csak lehet, egyedül magyar nyelven érintkeznek. A társadalomnak azonban itt megállapodni nem szabad. Az idegen név még magában nem nagy baj; ha tulajdonosa nyelvben, szivben és értelemben magyar. Nem szabadna a magyar közérzületnek megengedni, hogy a magyar állam polgárai, a magyar társadalom tagjai uton-utfélen, otlion, templomban, színházban, mindenütt, szándékosan mellőzik a nemzeti nyelvet; és hogy a kereskedők, üzleti ügyeikben idegen nyelven leveleznek. Ez nem mutat magyar műveltségre, és magyarosságra. Ily negligálása mellett az országos nyelvnek, jobb maradni az idegen hangzású tulajdon névnél. Kérdezem, melyik nemzet, melyik állam tűr meg ilyeneket? Talán a német birodalom Elszász- Lothringiában ? vagy a porosz Posenben? vagy épen Berlinben? Megenged-e ilyet a franczia libe- rálizmus, vagy a muszka abszolutizmus? Ilyen álapotok csak Magyarországon lehetnek. Ideje volna feldobogni már egyszer teljesen a magyar közérzületnek s felkelni a magyar társadalomnak: az idegen gyomok kiirtásának munkába vételére. Van elég fegyver, csak használni kell. Iveket kellene kibocsátani, melyeknek aláírói kötelezik magukat: megszüntetni az üzleti összeköttetést mindazokkal, akik üzleti könyveiket idegen nyelven vezetik, a magyarországi czégekkel idegen nyelven leveleznek, üzleti czimirataik nem magyar nyelven szerkesztvék s maguk a kereskedésben kerülik a magyar nyelven való érintkezést Mindezeknek ellenőrzése a helyi hírlapoknak volna a kötelessége. Magyarosodjunk tehát minden téren. Mindenek fölött pedig magyarosítsuk az njjabb nemzedéket, gyermekeinket: hogy a magyar nyelv bírása által utat nyissunk nekik a tisztességes megélhetésnek ezer, meg ezer módjához; hogy minél többen képezhessék ki magukat. És ha a magyar nyelvet teljesen bírják: akkor válaszszanak, vagy szemeljenek ki a szülők számukra életpályát. (Folyt, köv.) Becsületoeli ügyek. Ma, midőn a magukat müveiteknek tartó egye- dek, minden dologból becsületbeli ügyet Csinálnak ; amidőn oly gyakoriak a párbajok, az emberölések és ön- gyilkosságok: talán nem lesz fölösleges, ha egy kissé foglalkozunk e kérdései, amely nagyon is ilyesztő alakot ölthet magára annyira, hogy ma-holnap több lesz a becsületbeli ügyes-bajos, mint a becsületes ember. Ha e becsületbeli ügyek okfejét kutatjuk s alapszabályaikat veszszük bonczkés alá: úgy találjuk, hogy e becsületbeli ügyes-bajosoknak G0°/o-ja szellemi tehetetlenségben sinlődik, akik mindenáron feltűnés után törekedvén, ez utón, a gyilkosság utján, akarnak a hírnév sikamlós ugorkafájára felkapaszkodni. Aki a naponként felmerülő fővárosi és vidéki párbaj eseteket megfigyelte és megfigyeli: az az alább elmondandókat bizonyára helyeselni fogja, s habozás nélkül elfogadja és kimondja azt a föltevést, hogy a mai párbajok kizárólag feltűnési vágyból sceniroztatnak. X, jó családból való, tanulmányait úgy ahogy be- végzett férfiú vagy ifjú, akit családja iránti tekintetekből, hírnevesebb emberek fölveszik társaságukba. A példa vonz. A hírneves emberek mellett, restelli az uj tag, a friss emberke, hogy neki még semmi hire sincs; a társas körökben nem igen beszélnek róla. Ezen segíteni kell, — gondolja magában. Neki hires embernek kell lenni! Igen, de miként? mi módon vívja ki magának a hírneves epithetont?! Szellemi termékekkel boldogítani az emberiséget? Felcsapni írónak, például novellistának, tárczairónak, regényírónak vagy publicistának! Vagy legalább szellemes barátainak elhullott morzsáit fölkapkodni, s azt uj lével föleresztve, a közönség elé tálalni! Ez szintén nem a szokatlanabb dolgok közzé tartozik. Nem egy embernek hozott ez már Ízletes falatokat az asztalára. De ehez is tehetség vagy legalább styláris képzettség kell. X. úrnak pedig ez sincs. Ez tehát nem vezet a Parnaszusra, sem aPanthe- onba. Más módok és eszközök után kell nézni. Mit tesz tehát X. úr; mert mindenáron hires embernek kell lennie? Elkezd a pedantériáig becsületes ember lenni; vagyis annak látszani. Adósságokat ugyan még mindig csinál és rendesen — nem fizeti. Apja vagy apósa nevére még mindig állít ki egy-egy hamis (azaz családi) váltót. Protekczió utján nyert hivatalát még folyvást elhanyagolja. Időn- kint egy kis lekenyerezést is megemészt becsületes gyomra. Nem egy ártatlan kis leánynak zavarja meg fejét és veszi el becsületét. Titkos viszonyait tovább is folytatja; nem törődve a családok nyugalmával és becsületével. Mindezek, szerinte a becsületet nem érintik. Egyszer azonban X. urnák, mulatozás, borozás közben, egy zsurnáliszta a tyúkszemére hág, vagy épen poharából iszik. Ez már becsületbeli ügy, ez már vért kíván. Megtörténik a kihívás és elfogadás. A párbajban X. ur könnyű sebet kap, és a lapok más nap hirdetik, hogy X. ur sértett becsületérti küzdelmében, megsebesült. Az okot természetesen elhallgatják a nyilatkozat aláírói. X. ur ez által elérte czélját. 0 e párbajjal a becsület martyrjává avattatott. A lapok két hétig folyvást hozzák a bulletineket egészségi állapotáról. És ha a felgyógyulás után az ügyész ur megteszi azt a szívességet, hogy a párbaj-ügyet kezébe veszi: X. ur személyisége bosszú időkön át szerepel a lapok törvényszéki csarnok czimü rovatában. Ha két napi fogságra elitélik: valósággal közrészvét tárgya. Mire pedig a legfelsőbb kegyelmi leirat, a fogságbüntetés elengedésével, leérkezik: X. ur ama hírneves emberek sorába tartozik, akiknek érdemeit az utókor nem ismeri ugyan, de nevével, mint ismeretes és sokat emlegetett névvel, gyakran találkozik. A becsületbeli ügyes emberek ügyei nem mind ily természetűek és le folyásuak ugyan; de kisebb-nagyobb módosítással rendszeréut ezen chablonba illenek ; vagy legalább eljárásuknak intentiója többnyire, ha nem is mindig, ez marad. Sz. A fürdő tulajdonképen Herlein falu tövében van, mely az állam tulajdona, de mivel azt a Rauky család birtokától csak kis patak választja el, hol szintén fürdők vannak (ezeket most restaurálják) általában Ranknak nevezik. Több vastartalmú, savanyu izü forrása van. Százados kársak alatt szép sétánya. De legnagyobb nevezetessége, mondhatnám unikuma: időszaki ugró kútja. Ezt, miután Zsigmondy a talajt szökőkutra alkalmasnak találta, 1870-ben az állam furatai kezdte. A kút jelenleg 404 méter mély, melyből 1875 május 6-án a- vastag vizsugár iszonyú erővel 60 — 70 méternyire szőkéi lett 24 — 48 órai időközökben. Jelenleg az ugrás időköze 7—8 órai és 30—40 méternyire dobálja az ezernyi-ezer, kisebb- nagyobb babgolyókat, melyek leestükben, mint a gyermek szappan buborékja, ezer felé pattan szét. Az ugrás magassága fordított arányban áll az idő-közzel, vagyis minél gyakrabban történik az erupció, annál ala cSonyabban szökell. Különben rendkívüli szeszélyes, mint a szép asszony. Néha 5, máskor 15 óra is az ugrás időköze. A kútba körülbelül 359 méternyire vascsövet bocsátottak, mely mélységben aztán megakadt. E cső oly delejes, hogy vas és aczél tárgyak pompásan delejesithe- tők rajta, pl. ha aczélkardot dörzsölünk hozzá, oly delejessé válik, hogy a másik kardot könnyedén felemeli. E tünetet úgy magyarázom, hogy a föld annál delejesebb, minél mélyebbre hatolunk, melynek góczpontja: a föld központja. Már most a vascső, mely t. i. jó vezető, itt fent azon delejességet reprodukálja, melylyel a föld 350 méter mélységben bir. Amulva bámultam a föld gyomrának, a természetnek eme csodás, titokzatos tüneményét. Lehetlen volna a hatást, melyet rám gyakorolt, leírnom. Egy van csak, a melynek tán kifejezést adhatok: Isten, te csodás természet, leborulok hatalmad előtt! (Folytatása következik.) Meg volt írva. — Beszély. — Dr. Pápay Imrétől. (Folytatás.) Mondják, hogy az ifjúság szerelmi búja, legtöbbször csak változó szeszély; uj tavasznak lomb hajtásaként, helyette uj-uj ábrándja támad. Szégény Mari I Az ő búja nem ily változó szeszély, veszendő ábránd. Anyja a sírban, kit szeretett a börtönben. Élt, de jobban meghalt reá nézve, mintha a sírba temették volna el. Hiszen ha eltemették volna: akkor raegsirathatná, el-el látogathatna sírjához a temetőbe, s álmodozhatna ott a halottak csendes boldogságáról. De él ... él és nem szabad megsiratnia, csak átkozni, átkozni szerelméért, kétségbeeséséért. És nőttön nő szenvedése, őrült reménytelen szerelme viharként dúl bánat- szomjas lelkén. Majd önmagát vádolta. — Miért nem hajtott kedvese szavára? Miért nem hagyta el anyját — ő érette. Az anya haragja nem tartott volua a sírig és mily boldogok lettek volna. Ma már reménye sincs. Vagy ha már igy volt megírva: miért nem tudott szive megrepedni boldogsága felfordult világán? Mily jó is volna most a sírban, a bút, vágyat, szerelmet, mindent eltemető hantok alatt. Fájt neki az élet, bántotta, hogy meg nem tudott halni. Oly ifjú vala még, s már is a sírba vágyott, már is megérett a halálnak. Még nem is ismeré az életet, már is megundorodott attól. Eleinte részvéttel voltak iránta, szánakoztak szerencsétlenségén. Majd az a hir terjedt el, hogy ő sem vala ártatlan anyja halálában, hogy ő is részes János szörnyű bűntettében. És e hir nem is látszott teljesen indokolatlannak. Hiszen ő is rabja volt ama féktelen szenvedélynek, mely kedvesét a végletekre ragadá. Az ő tudta, beleegyezése nélkül megtörténhetett volna-e az ? Iparosaink. »Pang a magyar ipar, a magyar iparos nem tud boldogulni I« Ezen panaszt nem egyszer, de százszor hallottuk; elmondják a baj okait is, hogy t. i. nehéz idők járnak, kevés a pénz, nincs termés, a magyar közönség az idegent pártolja, a külföldit hajbászsza, s több e félét. Megengedem, hogy a felsorolt okoknak is van némi befolyásuk a pangásra, de a baj lényeges okai másban gyökereznek. Daczára annak, hogy »megnehezült az idők járása felettünk,« hogy kevés a pénz: fogyaszt a magyar ember iparczikkeket épen úgy, mint annak előtte ; a csizmát, czipőt csak úgy koptatja, a ruhát csak úgy nyúzza, az ételt csak úgy megkívánja (vagy taláu még jobban 1) mint annak előtte, s úgy van az a többi czik- kekkel is. Hogy az elfogyasztott iparczikkek közt talán több az idegen, különösen vidéki városokban, mint az ott gyártott czikltek: annak okai első sorban maguk az iparosok. Vizsgáljuk meg, miért ? Az iparos pályára nálunk rendesen képesség nélküli ifjak lépnek — csekély kivétellel, s azért hiányzik náluk a kellő képzettség, mi nélkül jó iparost gondolni sem lehet. Jó iparosnak pedig, úgy szellemi, mint szakképzettséggel kell bírnia. Mit tesznek nálunk a szülők, midőn gyermekeik számára pályát választanak ? Ha a fiú nem igen akar tanulni, s 3—4 évet az elemi osztályokban töltött, akkor odaadják iparosnak ; ha azonfelül még egy reál vagy gyranasiumi osztályt végzett, akkor már kereskedőnek szánják ; ha 4 gymnasialis osztályt végzett, lesz belőle patikárius; ha 6 osztályon túl nem tudja vinni, irnokuak megy, s másol egész életen át naponkénti 80 krért, a mi a megélhetésre ugyan kevés, mert mai nap a napszámos is többet keres. — Azt mondhatná egy-némelyik, hogy nincs is alkalmunk iparosainkat kellően kiképezni, mert nincsenek ipariskoláink. Az igaz, hogy nincsenek, de ezeknek is főkép az a feladatuk, hogy a leeudő iparosoknak az életben szükséges ismereteket nyújtsanak s őket helyesen gondolkozni tanítsák. E czélt azonban a reáliskolában és gymuázimokban is elérhetni, bár mindkettőben oly tárgyak is taníttatnak, melyekre iparosoknak közvetlenül szükségük nincs, — de ki vallotta még eddig kárát annak, a mit valaha tanult? A 8zabolcsmegyei iparosoknak is két ily középiskola áll rendelkezésökre : a nyíregyházai gymnazium 8 a kállói főreáliskola. S l'elhasználják-e leendő iparosaink javára a szülők ezen iskolákat ? Tagadólag felelnek rá az említett középiskolák értesítői. Pedig iparunk s főleg megyei iparunk emelkedését csakis akkor remélhetjük, ha a szó szoros értelmében müveit iparosaink lesznek. Ilyenekkel dicsekedhetünk majd, ha az iparosoknak szánt ifjabb nemzedék szellemi kiképeztetésére nagyobb gond lesz fordítva, mint jelenleg van. Mit tegyünk hát? Ne elégedjünk meg azzal, hogy leeudő iparosaink pár évet a népiskolában töltenek el; hanem küldjük még 4—6 polgári, vagy reáliskolába, vagy gymnázi- umba s gondoskodjunk arról is, hogy szellemi képességeik az iskolából való kilépésük után is tovább fej - lesztessenek. Megfontolni a teendőket és számot vetui a körülményekkel, ez az, a mi nélkül ma nem lehet boldogulni; erre pedig csak a tudományok-által képe- sittetüuk. Hiányzik iparosainknál továbbá a kellő szakképzettség. Hiszen nem is lehet az másként! Akinél az ész és ítélő tehetség kellően kiművelve nincs: az választott szakjában sem fog nagy előmenetelt felmutathatni: hiányozván hozzá éppen az értelem. Másrészt az is tény, hogy képzett ember rövid idő alatt többre megy, mint a képzettség nélküli évek hosszú során. De hogy is képezik náiuuk a leendő iparosokat? Először a majszterné keze alá kerül a 10—12 éves gyermek, — mert hisz ilyeu korban adjuk mesterségre, — és tanul kezdetben sokfélét, mint szobát seperni, gyermeket ringatni és isten tudja mit, legkevesebbet azonbau a szakjából. A második évben aztán a majsztram veszi keze alá s kínlódik vele még vagy két évig s aztán felszabadítja; mert kitelt a három esztendő. A majsztertől megtanulta jól-rosszul a mesterséget, a segédektől pedig szellemi táplálékul nem nagyon épületes dolgokat. Mire mint öuállő iparos magának tűzhelyet alapit, szert tesz körülbelül annyi ügyességre és jártasságra, mint amennyivel dicsekedhetnek volt mesterei; de ezzel aztán tökéletesedésének legfelsőbb fokát el is érte. Ez pedig a mai időben már nem elég, ha azt nem akarja, hogy a külföld iparosai leszorítsák a versenytérről. Ma így vélekedett mindenki. Hiába menté fel a törvényszék. A közvélemény elitélte őt is. És nem vala részvéttel többé seuki, senki iránta, és nem szánakozott felette többé senki sem. A magány lett az ö világa is, Jobb is vala igy. Sirathatta elveszett életét, széttépett boldogságát. Senki sem látta omló könnyeit, senki sem kaczaghatta ki vigasztalan fájdalmát, reménytelen kétségbeesését. És hervadott napról-napra. Köny és keserv, bánat, reménytelenség valának társai. Gerjédelme titkolt, keserve szótalan, arcza sáppadt, nincs a mi érdekelje, életkedve reményével elveszett. De nem ő volt a legboldogtalanabb 1 De nem ő volt a legnyomorultabb. Büszbödt börtön fenekén, durva bilincsekre verve találjuk Jánost. Ez a legszerencsétlenebb. Nem sir, nem zokog, ajkait egy árva sóhaj sem hagyja el Kihallgatása alkalmával sem szólt egy árva szót sem; csak nézett vadul sötéten, kétségbeesetten. Mintha mindent, még a beszédet is elfeledte volua. Egy gondolat tölté be elméjét, zárta le nyelvét. E gondolat soha sem hagyja el. Kisértetévé lön, pokollá tévé éjjelét nappalát. Agya lángolt, füle zúgott. Közel volt a megőrüléshez. Térdre borult, imára kulcsolá kezeit. — Hadd veszszek én — rebegék lázas vonagló ajkai — csak neki ne legyen bántódása! Atszenvedem a pokol kínait, elkárhozom érette örömest: csak őtet ne bántsák, csak őtet ne érje semmi gyász. Istenem 1 Óh Mari! Mari 1 mit tevéi! ? Imádkozott tovább! Van-e enyhület ez imában? Ne tagadjátok! Vigasztalás, megnyugvás van abban! Imádkozott tovább! Sápadt arczán égő könnyük patakzottak alá.
