Nyírvidék, 1880 (1. évfolyam, 1-40. szám)
1880-08-12 / 20. szám
I. évfolyam, Nyíregyháza. 20. szám. Csütörtök, 1880. augusztus 12. TÁRSADALMI MEGJELENIK MIND Felelős szerkesztő: VIDÉK. HETI LAP. EN CSÜTÖRTÖKÖN. ÁBRÁNYI LAJOS. Előfizetési árait: postán vagy helyben házhoz hordva: Egdsz évre......................................................4 írt. Félévre ...........................................................2 „ N egyedévre.................................................1 „ E gy szám 10 kr. Az előfizetési pénzek, megrendelések, valamint a lap szétküldése tárgyában teendő föl- szolamlások PIRINGER JÁNOS és JÓBA ELEK kiadó-tulajdonosok könyvnyomdájához (szarvas- utcza 119. szám) intézendők. A lap szellemi részét illető minden közlemények a szerkesztő czime alatt (szarvas-utcza 102. szám, Ulmer ház) küldendők. Csak bériueutes levelek fogadtatnak el. Kéziratok yiszsza nem küldetnek. Hirdetési dijak: Minden háromszor hasábzott petitsor egyszeri közlésénél 5 kr ; többszöri közlésnél 4 kr. számittatik. Kincstári bélyegdij fejében minden egyes hirdetés után 30 kr fizetendő. A nyílttéri közlemények dija soronkint 15 kr. A kisliirdetö rovata alatt, a tiz sort meg nem haladó közleményért csak 30 kr vétetik. Nyíregyháza, aug. II. A társadalomi életben számtalan akadályokba ütközhetünk, midőn tetteinkről nemcsak önmagunknak, de társadalmi körünknek is helyesen igyekszünk beszámolni, mert az ember, mint a teremtés legtökéletesebb alkotása, megkülönböztetőleg az állattól, szellemének csodás varázsával tudja legjobban kifejezni azt, hogy él, — mert cselekszik s cselekedeteivel érzelmeinek nyilvánulása azonos, s éppen ez által fejezzük ki lételünk valódiságát s minden teremtmények feletti korlát m uralmát. Általánosan elismert állítás ez, s mai napság már vitatkozni sem lehet erről, mert nemcsak hogy igaz az emberi nem korlátlan felsősóge, de nincs is, ki azt megvitassa ezen a nagyvilágban, de bár menynyire büszkék lehetünk erre, annál inkább el kell ösmernünk azt, hogy a midőn nem találunk fel ezen a földgömbön egy oly teremtményt, oly lényeket, kikkel talán lételünk kérdése miatt örökös nagy küzdelmet kellene vívnunk, — akkor önmagunk ellen fordulunk, s küzdünk örökre, vég nélkül, mert megállapodás nincs, mert alkalmatlanok vagyunk önmagunknak. Ez az emberiség küzdelme önönmaga ellenében, pedig mindnyájunk által jól ismert tény, — a különbség csak az, hogy mindenki máskép és tetszése szerint magyarázza, s az okoskodások foglalatja sohasem jut helyes következtetésre, mert az emberiség saját intézményeinek örökös rabja, s midőn felszabadítjuk a rabszolgákat, elfeledjük azt, hogy saját magunk is egymásnak éppen olyan rabszolgái vagyunk, s önmagunkat sem vagyunk képesek felszabadítani A „NYlRVIDÉK“ TÁRCZÁJA. A FEHÉR í^UHÁS HÖLGY, — A Comhill Magaziné után angolból fordítva — L Korunkban nincs közönségesebb látvány, mint a könyvárusi kirakatok hirdetményei, midőn egyik vagy másik estére egy »tizenkét forintos« (Guinea bői) bérletét kifüggesztik ; bizonnyára valamelyik részvénybirtokos tulajdona lehet, ki részvényeinek egy részét ilyen módon óhajtja kipótolni, vagy egyes családoké, kik előbb mint hitték volna, a színházlátogatásban elfáradva, örülnek, ha fényűző kiadásaiknak egy részét visszakaphatják. Ifjúságom napjaiban ez kevésbbé volt még közönséges szokás s mindig volt a Convent Garden-ben egy bizonyos »Guinea páholy«, melyért az erővel is bérleni vágyó közönség időszakonként némelykor három-négyszeres árt is lefizetett; a hat személyre való páholy, egy kis társalgó szobával, hol kedv szerint frissítő italokat lehetett fogyasztani, — igen kényelmes volt, s igy a 16-ik számú páholy egy Guinea árán igen jó alkunak tartatott, mert ugyanezen áron hirdedtetett már régen s jogos tulajdonosai által történetesen sohaörökös kölcsönös szolgaságunk súlyos lán- czaiból. Midőn rendszerről beszélünk, s törvényeket alkotunk a rend feltartására, — ugyanakkor rendellenes intézményeink is megszületnek, — s megalkotjuk az ellentétek törvényeit, ehhez nem kell „tisztelt ház,“ — ez önmagától fejlődik, s a valódi törvényeknek éppen az emberiség saját túlzott alkotásai ellenében kell legjobban küzdenie. Önmagunknak vagyunk tűrhetetlenek s Diogenes egyszerű hordójával most már nevetséges mese. így gondolkoznak legtöbben, mondhatjuk az egész emberiség, s talán éppen az az osztály, melyet a mívelődósnek előcsapatja gyanánt szerepel. Mindezt pedig az örökös létért való fokozatos küzdelemből következtetjük, s ha talán nem is szükségeltetik oly nagy bölcsesség annak megértésére, de mindazáltal ezen nézetben is csalódhatunk éppen úgy, mintha azt állítanék, hogy az a szellem, mely a világ teremtményei közül egyedül csak az embernek jutott ki osztályrészül, — mindenkinél egyforma erővel volna képes nyilvánulni! Vannak, kik saját létükért küzdve másokat igyekeznek eltiporni, de vannak olyanok is, kik a mennyei manna áldásaiban talán már egész biztonságban érezvén magukat, keleti kényelmes boldogságukban oly üde színben látják a világot, hogyha netalán csak egy kevéssé is részt kellene venniök a nyilvános élet küzdelmeiben, — elborzadnak attól, s másokat hivnak segélyül, nem törődve avval, hogy ez a segély csak olyan ember mint ő, ki az élet terhes küzdelmeitől annélkül is nyomasztva az sem volt használatban, mely a színház látogató társaságokban nyílt beszéd tárgya lön, s bár részemről a Blackheath iskolában sohasem hallottam, mig, már nem emlékezem az évre, de egy deczember hónapban, atyám jogügyi képviselője Tredgold ur szombat és vasárnapra meghivást küldött számomra, hogy egyúttal családjával együtt színházi előadásban is részesülhessek. Tressilian Ralph nagybátyám és felügyelőm távol észak Angliában lakott, Londonban pedig nem lévén összeköttetéseim, sem barátaim, — mint tanulónak a meghívás felette hizelgőleg hatott reám ; azonfelül vágyamat fokozta a szép Tredgold Lucy jelenléte, kit mindig igen szeretetreméltónak találtam, s kiről mindenáron úgy gondolkoztam, hogy majd csakis az én feleségem lehet, — daczára hogy ő kissé korábban született, mert elbeszélésem idejében én csak tizenhat, ő pedig huszonegy éves volt; s bár csak is ez volt az egyedüli differentia köztünk, de úgy látszik, ennek már úgy kellett maradnia örökre. Éveim daczára magas növéssel és türhetőleg érett külsővel bírtam, jól látszó pelyhes szálakkal felső ajkaim felett. Hizelgőleg hatott reám a gondolat, hogy uj salon kabátomban, melyet ez alkalommal először viselek, oly kinézéssel bírok, mint akár egy egyetemi tanuló vagy egy wolwichi gentleman Cadet. Emlékezem újabb teher alatt vógkép elveszhet. Ezek az emberiség valóságos pióczái. Ne tévesszük el azonban a segélyt, mert annak is vannak különféle módozatai,melyeknek alkalmazása némelykor ép úgy emberi kötelességünk egymás irányában, mint önmagunk által alkotott társadalmi törvényeink végrehajtása, de vonatkozunk mindazokra, kik nem ösmerve az élet erős küzdelmeit, de azért a nyilvánosság terén működve, s ha bótlanak, mert „tévedni emberi dolog“, nem képesek botlásaik után önmaguktól felemelkedni s midőn saját gyengeségeiket mások jóakaratával igyekeznek palástolni, ugyanakkor a támogató jó barátot óhajtják a társadalmi törvények örvényébe elveszíteni, s nem tekintik azt, hogy ezen jóhiszemű barát, ki ugyanakkor mindent áldoz, ki eddig az emberiség egyik békés harczosa, önnön vódpaizsa volt, s nyugodtan haladt az élet rögös ösvényein, előre törve egy szebb s jobb czél felé, kitartással haladva s végül egy lépés választja el az örvénytől csak azért, mert mások tehetetlenségeért igyekezett küzdeni, s ugyanakkor ugyanazok a biztos révpartról, azt kiálltják a mentőnek: korbácsold le a tenger hullámait is, avagy vessz el magad is! Ez az ellentétek törvénye, megalkotva az emberiségtől ugyanakkor, midőn megalkották az írott törvényeket is. A kettő felett őrködnek pedig a társadalmi törvények, melyek az összes rabszolga emberiség felett uralkodnak. A fennirt egyszerű sorokat olvasó kö- közönségünk mindazonáltal ne tekintse bizonyos programmnak, avagy társadalmi elvek hirdetésének, mert nem egyéb ez, mint midőn Tredgoldéknál a komornik »Frank Garrord úrinak jelentett be. Ebédnél úgy ittam a borokat, mint a többi férfiak, de (bár ez később vita tárgyává vált) — nem sokat; minden tetteimben úgy viseltem magamat, mintha az emberi nemnek »felnőttek«-nek czimzett osztályához tartoznám, kiknek semmi érintkezéseik nincs azon ellentétes osztálylyal, kiket »ifjúságnak« neveznek ; zsebkendőmet némelykor oldalzsebből akartam kihúzni (bár ez nem volt lehetséges kabátom szabása miatt) s al- alkalmilag a meglepetés érzelmeit voltam kénytelen kifejezni, midőn hirtelen valamely összetűzött ruha uszályra ültem, mely hat élű kis divatos késecskével volt összeillesztve, — azonban mindig oly helyes jelenléttel bírtam, hogy hirtelen elrejthettem zavaromat, melyet az efféle csekély contretemps előidézett. Ralph nagybátyám némileg puritán eszmékkel birt, — én persze régi lancashirei otthonában ingatag elveim csodálatos vegyülékével még hozzá járultam ősi gondolatmenetéhez; szenvedtem, ha saját utaimon kellett járni, s eszméimmel oly távol voltam attól, mint a nagy városi lakos a kedélyes falusi sportoktól. A szép Luczy előtt egy millióért sem tudattam volna, hogy ez lesz első hevezettetéseui a sziuházba. Társalgásomból azt hihette bár ki is, magamnak hizelgek vele, mintha
