Nyírvidék, 1880 (1. évfolyam, 1-40. szám)
1880-12-30 / 40. szám
„N Y í B T I D É K.<‘ is „mi kell egyéb, mint ifjúság, piros leány, piros virág!" Hát te fiatal költő barátunk, miért vagy oly borús hangulatban? Talán valami eszményi szépség zavarta meg agyrendszeredet ? Talán nem kapsz kiadót válogatott műveidre? Talán a szabó és czipészszámlák nyugtalanítanak? Vagy úgy! Tudom már, neked most is ez a jelszavad: „a haza minden előtt.“ Legyen neked a te bited szerint! Te pedig Gyula „húzd rá néki azt a nótát, megvirad még valaha, nem lesz többé, ne is legyen a magyarnak éjszaka“. * * * Fény mellett árny, a vidámság csarnoka szomszédságában a nélkülözés és bánat szomorú hajléka. Ott busong a gyászos özvegynő, gyöngéd élettársát kitépte karjaiból a halál, fia a csatatéren vérzett el, megmaradt gyermekei munkaképtelenek, s oh az emberek oly hidegek, oly érzéketlenek a szenvedők irányában! Sötét jelen, sötét és vigasztalan jövő! Oh ti boldogok, kik csak névből ismeritek az élet nehéz, kinteljes óráit, kik egyetlen múló örömóra nélkülözésével annyi könnyet letörölhetnétek, annyi fájdalmat elnémíthatnátok, —■ emlékezzetek meg meleg részvéttel testvéreitekről, a nyomor halvány arczu áldozatairól, s ne engedjétek elveszni azokat, vagy a bukás mélységes őrvényébe menthetlenül aláhanyatlani. * * * Még egy ilyen év, sovárog a társadalom sakálja, és százszor, ezerszer vagyonosabb leszek, mint voltam néhány év előtt. Pénz — gazdagság! ti vagytok a föld éltető eleme. Barátság, szerelem, közjó, — mind, mind csak ábránd és semmi! Kiki magának, — ez a természet örök törvénye. A ki nem életképes, hadd pusztuljon. A ki nem tud ur lenni, legyen szolga. Becsület? üres hang, elévült fogalom, a gazdag előtt mindig kalapot emelnek. Közvélemény? ha jótékony czélra nehány fillért adok azonnal elnémul rosszaié szózata. Pénz, — gazdagság! te vagy a világszellem, a mindent intéző győzhetlen hatalom! * * * Ilyen gondolatok üdvözlik a végperczeire hanyatló év alkonyát s az ujesztendő megszülemlé- sét, — miként a sivatag fáradt vándorát az öldöklő számum fuvalma, és a korány éltető harmat gyöngye. Legyenek áldva, kik mint mindenkor, úgy az év végelmulása órájában magasan lobogtatják sziveikben a hazaszeretet és emberbaráti részvét szent tüzét, égi lángjait. Azok pedig, kik a pillanat gyönyöreit bálványozva, elzárkóznak a nemesebb eszméktől, a társadalom közösségétől s az emberiség iránti elévül- hetlen tartozásaiktól, — és főleg azok, kik rideg önzésükben megölő betűi embertestvéreiknek, nyerjenek teljes megújhodást és újjászületést a beállandó uj esztendőben. dig, mig más becsületes embernek van felesége. Hát ö bízón nem házasodott, aztán nem is sokat adott az asszonyfélére, vagy azok nem adtak rá semmit. Ifjabb korában én ugyan nem ismertem, hauern élte hanyatló korán úgy nézett ki mint egy Tuhutum. Mindkét bajusza lefelé állt, (hjah a földnek nagy a vonzó ereje,) orra bizonytalan veres szinü, mint a honvéduadrág, szemöldökei úgy álltak, mint mikor a kölesbe bele fekszik a vihar, arcza valami goromba betegség következtében rémségesen ragyás volt. Ezért mondta egykor neki vadászczimborája, Lárva Miska! »Te Náczi: a bolhának kitörik a lába, ha végig megy a képeden« s Náczi bácsi für immer megharagudott rá e csúffáté- telért. Cselédsége állott egy szakácsné, szobalány-szolgálóból, (ez egy személy volt,) két kocsis és egy kály- hafütőből, ki Uutyafelügyelö és pipamester is volt, az utolsó két béresét akkor eresztette el midőn én hozzá kerültem, nyilvános bizonyságául annak, hogy ökrei is felmondták a kvártélyt. A kocsisok a külső gazdaságnál voltak, az asszony-cseléd a belső ügyeket vezette. Külső vagy belső abnormis állapotoknál össze ördög- bujjékbelétekezte a cselédi kart s azzal vége volt. Én rendesen nála töltöttem a nagy vakácziókat és a szüretet. Mikor aztán elmentünk vadászni s a 18 dre9szirozott kutya functióba került, az nekem módnél- kül tetszett; olyan volt mint egy indiánus háború. Mert tudnivaló dolog, hogy főfoglalkozása a vadászat volt, elannyira, hogy a vad lábnyomaiból megmondta hány órával, hány nappal ment ezelőtt erre; üzték-e, szaladt-e, ugrálva vagy lassan ballagott-e, szóval minő kedélyhangulatban volt az illető vadállat. Az igaz is, hogy az étlapján minden napon nyúl- pecsenye volt. De én nem sokáig élvezhettem a nyülA múlt gyászos romjain épüljön fel fényben, dicsőségben a jobb és boldogabb jövő tündöklő, napsugarak csarnoka! —t.— Nyírfalombok VIII. (Jaj beh szép volt hajdanában, a csodáknak fénykorában ! — Az ördög és kalamáris. — Van is, nincs is. — Luczifer a kasfarban. — Doktor Vastagnyak véleménye. — Különböző csodák megfejtése. — A legnagyobb csoda) Hová tüntetek s visszajöttök-e még valaha ti »arany idők, boldog napok« midőn az ember oly kapós volt mennyben és pokolban, hogy bírásáért angyalok és ördögök folytonosan versengettek, hajba- kaptak s ugyan meggyürkölték egymást? ! ? Midőn a boszorkányok, lidérczek és vasorru bábák félelmesebb hatalmak voltak, mint időukbeu az adóhajtó Bozse- nyikek és szüzdoháuyt szimatoló finánczok. . . . midőn az átalkodott bűnös előtt megnyílt a föld s kénköves lángörvénnyel fenyegette . . . midőn elverte a jég a határt, ha halottat vittek rajta keresztül, elvonult a »romboló vihar«, ha közelgésekor harangoztak s a katonát nem fogta a kard és golyó, ha viselte az »abrakadabrát« . . . midőn az éjfél titokzatos órájában kikeltek sírjaikból a halottak, megjelentek az élőknek s rémes visiókkal gyötörték azokat, kik miatt egykor annyit szenvedtek . . . midőn a vaspályákat a pemete, a generális kulcsot a vasfű, s a báltermet Szent-Gel- lért hegyének kopár orma képviselte . . . midőn a magasságból láthatlan lények ajkairól szózat hallatszott az emberekhez, bűnösök rettentésére, igazak vigasztalására . . . midőn a szentképek könyeket hullattak az emberek elfajultsága miatt és a bucsujáró helyeken vakok, siketek, némák, fekélyesek, holtnyomorékok néhány pillanat alatt tökéletesen kigyógyultak . . - midőn az ördöngős Hatvani professor egy mulatságban olyan vizáradást rögtönzött, hogy a jelenvolt delnők, majdnem úgy láthatókká tették drága öltönyeiket féltvén — szép temetőket alulról, mint most kivágott derekú ruháikban felülről . . . midőn, mint ez Szabolcsmegyében egy ócska nyomtatvány szerint történt (hogyne volna igaz mikor nyomtatva van ?) le- hulott a p . . . i templomban a bilincs az ártatlanul vádolt fogoly lábairól, és lehullott a hosszú hajfonadók is a leány fejéről, kit immár nem illetett meg a párta .. . midőn a női terméketlenséget és szívdobogást a zárdák melletti gyógyforrások biztosan orvosolták . . . midőn Belzebub álnok incselkedéseit csak úgy kerülhette ki a gyönge nőnem, kivált a szépje és fiatalja, ha a kegyes páterek szenteltvizét és pásztorbotját vette igénybe, — hajh! hova tüntetek ti »arany idők, boldog napok« s visszajöttök-e még valaha? Bajosau, — hiszen mióta gonosz Luther Márton a wartburgi vár- bau az ördöghöz vágta tintatartóját, úgy megszeppent ő pokolisága, hogy azóta sem maga, sem alakmásai nem jelentkeznek a földöu o legfeljebb a bárgyúk köd- felhős agyában és a világcsalók hazug ajkain szerepelnek, szóval a csodák kora lejárt, bevégződött. Hanem azért csodák napjainkban is történnek, csakhogy persze ezeket nem szentesíti a közvélemény, de sőt nagyon egyszerű és kézzelfogható okokra vezeti vissza. Páter Petyerecz például erősen állítja, hogy midőn egy péntek este úgy éjfél előtt az ungvári hídon hajtatott keresztül, saját szemeivel látta — szent kereszt, veszitsd el!— az ördögöt, . . . ott ült az a saroglyábán, háta megett, nagy szarvakkal, hatalmasan kifejlett legyezővel és fekete mint a tinta. Hanem hát a hidvámszedő úgy fejti meg a csodát, hogy a páter alkalmasint saját árnyékát látta, lévén meglehetősen jucundus állapotban, s a hold gyönge fényénél ördögfarkká cauonisálváu a zsebéből kifityegő botpipaszárat, annyival is inkább pedig, mivel a hold hirtelen sötét fellegekbe rejtőzvén, “nem volt többé alkalma meggyőződni csalódásáról. Páter Icsvics szinte akár kész is megesküdni, hogy elhunyt neje egy napsugáros reggelen, midőn ő még ágyában hevert, azonban teljesen ébren és öntudatánál volt, zárt ajtók és ablakok daczára is megpecsenyék változatosságát, harmadik ottlétemkor a szüreten a kócsipuskával pufíogattam, melyet tüzes venyigével kellett elsütni, hogy hogynem egy elővigyázatlan kopó lőtávolba esett s két első lába tönkre tétetett úgy, hogy minden flastromozás hasztalan volt. Náczi bácsi nem haragudott volna úgy, ha egy asztag búzája égett volna meg, de ez elviselhettem volt lelkére s midón a sok »ördögbujjékbelétekre« én egykedvűen válaszolóm; »ki tehet arról, hogy a plébános pápista« ez épen elég volt arra, hogy dühe legfelsőfokra hágjon s engem örökre, száműzzön kutyapipás társaságából. De én azért élénk figyelemmel viseltettem sorsa iránt, igy tudtam meg azt is, mint főzte le egykor a czigányokat. Uj évben elmentek hozzá köszöntem, elmondva a hosszú czigánykivánságot, Náczi bácsi nagy komolyan azt feleli nekik: No komám, hát én is kívánom nektek, hogy legyen rátok az idén jó idő, különösen nyáron, hogy foghassatok egy nyulat, azt felnevelitek, eladjátok, vesztek rajta malaczot, az megnő, megfiadzik, lesz egy kis nyáj, eladjátok, vesztek az árán tehenet, az majd borjukat nevel, azoknak az árából földet vesztek, házat épittek s gazdák lesztek, Adjon az Isten ilyen esztendőt nektek!« »Köszönjük alássau hasonlóképen kívánjuk, de instálom nagyságos úr egy pár garaskát.« »Ejnye ördögbujjék belétek hát én szívből, ti pedig pénzért kívántok nekem új esztendőt, takarodjatok el.« A kapunál más czigánycsapat jön, s a kimenők azzal riasztják el: »Ne menjetek oda te, vissza kívánja nektek az uj esztendőt.» Érdekes az is, hogy lőtte meg a varjut a zsivány helyett. Hát a kukoriezát úgy szárította, hogy két ágas fára keresztül tétetett egy harmadikat s azon fijelent szobájában, leborult reá, megcsókolta homlokát s majd nehány perez múlva nagy sóhajtások köztt eltűnt. — Tudnuuk kell, jegyzi meg o csodára doktor Vastag nyak, a fránya háziorvos, hogy a pater spiri- tista, tehát egyike azon ábrándos nagy gyermekeknek, kik túlfeszített idegeikkel természetfeletti hangokat és jelenségeket hallanak és látnak, vagy is voltaképen csak vélnek hallani és látni, — ámbár azt meg kell adnunk a nőnek, hogy férjét nagyon szerethette, miután az Andromeda vagy Centaurus valamelyik csillagából is lekivánkozott hozzá, s még sohajtozott is keservesen midőn távoznia kellett; valamint hallgatag- ságából azt is következtethetjük, hogy a fejérnép nem igen képes földöntúli hazájában annyi eloquentiát kifejteni, mint itt alant, hol gyakran majdnem megsi- ketülünk mi szánandó férjek, uualmas és bámulatosan kitartó nagyhéti kerepelésöktől. No de nem csak a páterek, hanem mi laikusok is látunk ilyen csodákat. — A. sétatéren igéző alak lebeg előttüuk, — ez már aztán valódi tündér ! e szilfidtermet, e hattyúnyak ez éjsötét hajzat, e »tejben úszó rózsája« az arezoknak önkénytelenül is a gyönyörű népdalt idézik fel emlékünkbe : »nem anyától lettél, rózsafán termettéi, piros pünköst napján haj - nalban születtél!« . . . s ime ha a bájos hölgygyei lakásán és a reggeli toilette előtt találkozunk, azt véljük, talán miss Pastrana jelent meg szemeink előtt, — hjah! a cosmeticus dobozok és üvegcsék csodákat mi- velnek! — Mily deli ifjú jön velünk szemközt, mi a kő? hiszen az Kergeti, aztáu midőn megismerkedtünk vele D.-ben, alig volt nehány lenge hajszál a fejebúb- ján, s most minő dús hajfürtéi vaunak! Csodák csodája ... de nem a természet, hanem a fodrász kea gyéből. — Szegény Charlotte! mily betegen ment e fürdőbe, azt hittük hogy talán haza sem jön többé életben, s nézze csak öcsém asszony! három hét mulv- mily egészségesen, mily sugárzó arcczal tért vissza Tát- rafüredről, — igazán csodát tett az a fenyvesek levegője ! Az ám! de nem a lég, tisztelt nénémakszony! hauem a viszonzott boldog szerelem, mely nem létesíthette tündérvilágát az clemedett és beteges férj mellett, hanem ott a measzetávolban, hova nem hatnak el az örökéber ArgusBzemek. — Herr von Schin- dermayer csőd alá került; miként fog már most megélni a szerencsétlen azzal a sok gyermekkel ? Ni ni . . . a Schindermayer most még nagyobb urat játszik mint bukása előtt, holott egy árva batkája sem maradt, mindent elberheltek tőle a hitelezők, — no ez való- bau csoda! Bizony csoda, mely miatt sok jóhiszemű embernek könybe lábad a szeme és sok áldás száll (amúgy B.-durból) a magyar törvényhozás bölcsességére, mely az ilyen csodáknak tágas mezőt engedve, önmaga jogosítja és hívja fel mintegy a gazságot, a becsületesség elleui írtó hadjáratra. — Csoda történt Papucstalpi uron, — milyen szótalan, mogorva és követelő volt mások irányában egész életében, és most beszédes, nyájas, előzékeny mindenkihez. A csoda kulcsa és megfejtése abban keresendő, hogy az ifjaszazouy látogatóba ment beteg nővéréhez a felvidékre, s körülfielől két hétig nem1 is jön haza, addig tehát szabad a vásár otthon, és — ott anuál a bizonyos komámasszonyuál. — »Isten csodája, hogy még áll hazánk« — sóhajtunk gyakran a költővel, és valóban méltán, . . . vad hordák pusztították, polgárháborúk emésztették, jó szomszédok hol karddal, hol tollal üldözték szegény népünket, felkelt az ármány megrontásunkra, a honfi hazaárulóvá lön, barátaink gyilkos tőrt merítettek szivünkbe s kárörömmel nézték élethalál küzdelmeinket, sivár kapzsisággal várták kimúlásunkat. És mi még is élünk, és élni fogunk! Igen, fentartják és fentartaudják hazánkat a számitó bankárok és pénzfejedelmek, mert nagy szükségük van reánk, — csakhogy fájdalom olyan formán szokták ők feutartani az államokat, mint Laboulaye szerint »a kötél az akasztott embert!« ... Z. Y. Felhívás a megyei tanügy érdekében. A tanügy fejlesztésére múlhatatlan szükségesnek tartom, hogy minden egyes megyében megjelenő társadalmi, közgazdasági lap, minél gyakrabban foglalkozzék a népnevelés magasztos ügyével, a nép szellemi előhalatyegtek a koszorúk s veszi egyszer észre, hogy reggelenként kettő három mindig hiányzik. Mit gondol ki ? Kolompot köt a rúdra, eldugva a kukuricza közzé. Következő éjszaka valami szereucsétleu varjú épen a ko- lomp közvetlen közelében kezdi a kukuriczát morzsol- gatni. Náczi bácsiban sokkal több félelem volt, semhogy ki mert volna jönni. Fogja a puskát az ablakon s csak úgy abiuvisis ki lő, s a meggondolatlan varjú vérében fetreng. Ennek oly hire lett aztán, hogy ha Náczi bácsi valamit erősen emlegetett, hogy igy mog amúgy tenne ő; mindig azzal torkolták le : »Nem varjú az Náczi bácsi.» Később mind sivárabb lett élete, az öregség kez- dé elutasithatlan terheit rakni rá, de azért, a pipa s puska folyvást megtartotta érvényét. Pár év múlva már csak egy lovacskája s szolgálója volt és sem neki, sem a lónak nem viselték gondját. Egyszer aztáu halljuk a hirt, hogy Náczi bácsi holmija elárverezendő. Ekkor mondta egy jó ismerőse: »Náczi eladják a házad.« „Ha eladják; megveszik.« »De a földed is utána megy.» »Nem megy az egy tapodtat sem.« Hát a kutyáid hova teszed?« »Odadom a városi szegények javára.« Úgy lett biz az. Náczi bácsi ősi telkét, ősi házát elpipázta s egy mogorva nőtestvére vette magához, ahol sem kutyának sem puskának színét sem látta, pipázni is csak kegyelemből lehetett. »Ej — gondolá magában Náczi bácsi mit fogok én itt kuporogni, nem ér az ilyen élet egy ütet taplót, s amint ezt elgondolta, kapta magát s meghalt. Eltemették, elfeledték, de nekem valahányszor a Hájéin zsidót meglátom a tornáczon; mindig eszembe jut Náczi bácsi 24 tajtékpipájával s 18 kopókutyájával. Kajabusz.
