Nyírvidék, 1880 (1. évfolyam, 1-40. szám)
1880-12-23 / 39. szám
39. szám. Csütörtök, 1880. deczemberhó 23. I. évfolyam. Nyíregyháza. (SZABOLCSI HÍRLAP.) TÁRSADALMI, HETI LAP. MEGJELENIK MINDEN CSÜTÖRTÖKÖN. Főmunkatárs s VITÉZ MIHÁLY. Előfizetési árak: postán vagy helyben házhoz hordva: Egész évre ......................................................4 írt F élévre............................................................2 „ Negyedévre.................................................1 „ A községi jegyző és tanító uraknak egész évre csak két forint. Az előfizetési pénzek, megrendelések, valamint a lap szétküldése tárgyában teendő felszólamlások PI RINGER JÁNOS és JÓBA ELEK kiadó-tulajdonosok könyvnyomdájához nagy-deb- reczeni uteza 1551. sz.) intézendők. A lap szellemi részét illető minden közlemények a szerkesztő czime alatt (nagy-debre- czeni-utcza 1551 sz.) küldendők. Csak bérmentes levelek fogadtatnak 61. ' Kéziratok viszsza nem küldetnek. Hirdetési dijak: Minden háromszor liasábzott petitsor egyszeri közlésénél 5 kr ; többszöri közlésnél 4 kr. számittatik. Kincstári bélyegdij fejében minden egyes hirdetés után 30 kr fizetendő. /Aj nyílttéri közlemények dija soronkint 15 kr. A kisliirdetö rovata alatt, a tiz sort megnőni haladó közleményért csak 30 kr vétetik. Karácsony ünnepén. Néhány év hián tizenkilencz évszázaddal ez előtt fényes csillag ragyogott fel kelet egén, s általa niegszülemlett az eszme hatalma. Az emberiség elámult e szokatlan tüneményen, a hatalom birtokosai pedig megrendültek, érezvén ösztönszerüleg, hogy az eszmével élethalál küzdelmet kell majd folytatuiok s valószinüleg nem ők lesznek azok, kiket a győzelem pálmája megille- tend és koszoruzand. Tehát liarcz, kérlelhetlen és irtó harcz indult meg az eszme ellen, az eszme legyilkolására. És patakzott a vér, volt áldozat bőven, de az eszme életben maradt, — az eszme halhatatlan. És az eszme uj világrendet alkotott e földön, — szétzúzta a súlyos bilincseket, melyek a karokat és szellemeket annyi ideig lehyűgözték, . . . megdöntötte a hazug fogalmat, mely egyeseket az égig, mondhatnék: a világszellem fönségeig felmagasztalt, mig a tömeget, a népet a földnek porává aljasitotta . . . száműzte az önzés, önimádás átkos szörnyetegét, mely nem engedte együttesen dobogni a sziveket, s kölcsönös segédkezésre szövetkezni egyeseket, hazafiakat és nemzeteket ... az eszme megalkotta aszabadság, egyenlőség és testvériség magasztos világrendét. De oh ! hol e magasztos világrend napjainkban ? Sőt átalában létezett-e valaha e földön! Ne legyetek kishitüek ti, kik látva időnkben a visszáságok, kórtünetek és vadállati üzelmek nagy sokaságát, kétségbe vonjátok az emberiség jobb jövőjének felvirágzását. Ama magasztos világrend igen is létezett a földön, létezett közöttünk is teljes dicsőségben, és ha mostanában látszólag megszűnt is létezni, él és működik az, bár csöndben, titokban, miként a lét fergetegeiben a természet ős ereje, s eljő az idő, midőn diadalmasan tesz tanúbizonyságot erejéről, hatalmáról. Csakhogy aztán mi is ne várjuk tétlenül e korszak elközelgését, ne csüggedjünk, ha az ma vagy holnap meg nem jelen, s annyival inkább ne vessünk gátot és akadályt minmaguuk üdvös működése elé, hanem munkálkodjunk komolyan férfiasán, szóval és tettel ama magasztos világrendnek halottaiból feltámasztásában, s a tévedező, az oly mélyen sii- lyedt emberiségnek megújhodásra vezérlésében. Békeség e földön! igy zeng e napon felénk a túl világi szózat, — vajba azért lebegjen felettünk is a békeségnek áldott lelke, — béke házainkban, béke községeinkben, béke a mi édes magyar hazánkban! És a békeségnek ezen áldott lelke elvezérlend minket ama fényes magaslatra, hová most a szabadság egyenlőség és testvériség magasztos világrendje felszállott a világ lázas, szennyes forrongásából, — elvezérlend a jobb jövő virulatos és arany gyümölcsöket nagy bőséggel termő Ígéret földére. Vajba úgy légyen! —<■— Felolvasások, Legujabbau már kétszer pendítette meg a »Nyírvidéki a felolvasások eszméjét. Felhozza Debreczent, ahol most tartatnak, tanárok közreműködésével, felolvasások, szép közönség előtt. Felidézi Miskolcz példáját. Ahol már 1877-ben, a tanfelügyelő kezdeményezésével, indultak meg a felolvasások. És ezen tükröket mutatván fel, oldalba löki a szegény Nyíregyházát, hogy bizony erre is ráférne efajta mozgalom, mely közmivelődésén is lendítene, egyszersmind pedig valami jótékony czélt is mozdítana elő. Üdvözlendő mozdulat! Köszönjük az eszme megpenditését, azon remény fejében, hogy a jobb jövőre nézve csak ennyire volt szükség, hogy az köztünk megtestesüljön. Hiszen Nyíregyháza e tekintetben ko- ránsem valami ősi erdő (mint a reflectáló balul vélni látszik,) melyet irtani kellene előbb, hogy szűz talajába a oivilisatio első magvát kísérletül bevetni lehessen. Nyíregyházán — tudvalevő dolog sokaknál — ez az eszme nem uj, noha — csudálatos! —; feledve látszik lenni. Itt nem 1877-beu mint Miskolczon, hanem 67-ben tartatatott már a felolvasások egész sorának elseje. Hanem akkor Nyíregyháza a régi volt 1 Valóban nem épen méitatlan dolog, hogy kísértsük meg, az azóta lefolyt rövid időnek, csak 13 évnek, emlékező organizmusunkra ülepedett porát kissé letörölni, hogy előttünk, az uj Nyíregyháza előtt, álljon annak a réginek szellemi képe. Akkor közös dalár- egyletünk virágzott, rendszeres, ezimeres, mely majd ünnepélyesen vouulgatott olykor élő barátaink vidor üdvözlésére, olykor koporsóba szállott kedveseink meg- siratására, — majd vándorútra kelt, és ment országos babért szerezni. Jelenleg egy közbecsülésü barátunk koporsója felett sem vagyunk képesek összegyűlni, hogy a terhes gyászt szépszerűén elringatva, az egész eseményt ünnepélyesebbé tegyük. Akkor szervezett felolvasási egyletünk is tudott lenni, mely korouként a város összesereglett virágának üdvözlőit ünnepeket szerzeni képes volt. Pedig csak magunk voltunk, a homokban gázoló tirpák Nyíregyháza. Manapság azonban, miutegy varázsütésre, átváltoztunk, megujhodtunk, vármegye vagyunk, corzón hegveskedünk, egyegy ismerős arczra a sétáló tömegben alig bukkanunk, kőjárdákat követelünk, hogy azokat koptassuk: — és csak hetykeség, selyerasusogás, s egyéb hiúságai a hidegen csiszolt világnak vesznek körül és dermesztenek, de szellem? — semmi. Igaz, hogy akkor nőm ment könnyen az a nemesebb, finomabb alakításokra való tömörülés; de ne- mis mehetett könnyen, — nem nagyon bővölködtünk vállalkozó, áldozni kész tehetségekben, — különben is a szellemtelen különhuzás Nyíregyházának mindig sajátságai közé tartozván. Hanem előállt 1867. böjti napjaiban egy nyugtalan ember, — nevekre nem emlékezem — sorra szólongatta a vállalkozható egyéneket, — igaz, hogy hiába, senki sem akarta magát A „NYlRVIDÉK“ TÁRCZÁJA. A bolondos Zsófi története. — Karácsonyi tárcza. — Egyszerű szobában, vidám pattogó tűz mellett, kisded családomtól körülvéve töltöm a karácsonyi ünnepnapok előestéjét. Kedves nőm karja vállamon nyugszik, nagyobbik leánykám egy picziny gömbölyű arczu bábuval, az épen most kapott ajándékkal játszik, a kisebbik mosolygó kék szemeit lezárva bölcsőjében szendereg, anyám, a világ legjobb anyája pedig csendes önelégült, mosolylyal és szeretettől túláradó szívvel szemlél bennünket. Semmi fény, semmi pompa, de mindenen a megelégedés és a családi boldogság lehe ömlik el, s van-e ennél nagyobb kincs a világon ? A karácsonyfa gyertyácskái sorban alusznak el és hamvadnak ki szemeink előtt, és én elgondolkozva visszaemlékezem az általam eddig leélt karácsony- estékre. Végre anyám szava ráz föl elmélkedéseimből. Nem helyesli, hogy annyit költöttem gyermekeim karácsonyi ajándékára. A gyermek — úgymond nem ismeri még a dolgok becsét, s a legcsekélyebb értékű játékszer ép oly örömet okoz neki, mint a legdrágább, mert nem egyéb, mint az újdonság ingere az, ami kedélyére hat. Óvakodjatok azért a gyermeket drága öltözék és czifra játékszerekhez szoktatni, mert az ily nevelésben a gőg és hiúság csirája rejlik. — Arany igazságot mondott kedves anyám 1 Egy az, amitől gyermekeink kis szivét különösen óvjuk édes öregem, mondám nőmnek, ki a boldogság szótlan némaságával szemlélte gyermekeit, egy az, amitől óvjuk őket, és ez a hiúság. — ügy van fiaim. Nem szükség nektek példát hozni fel, mert itt van az első példa falunkban, s már többször elmondtam nektek a bolondos Zsófi történetét. — Oh kedves nagyanyám! kiált kis leányom, oda szaladva hozzá s kérőleg emelve kis kezeit fölé, mondja el nekem azt a szép történetet, mert én még nem hallottam. Ki tagadhatna meg valamit a gyermektől, kivált ha azt a valakit nagyanyának hívják. Anyám is ölbe vette a kis kiváncsit, aki örömmel sugárzó arczczal s félig nyilt picziuyke ajkakkal türelmetlenül várta az elbeszélést. — Halld tehát aranyos tubiczám, mond végre anyám, megcsókolva a kis türelmetlenkedőt, de azután tanulj is belőle. — Mindnyájan ismeritek a szegény Boros Zsófit, a falu bolondját, akit most Gulyás Andrisék tartanak kegyelemkenyérrel. Bezzeg, ha ezelőtt húsz esztendővel láttátok volna, nem ismernétek most reá! Két kikiáltott szép leány volt akkor a falunkban, akik utáu bolondult a fiatalság. Egyik Szelenczei Erzsi a rektorleány, a másik pedig Zsófi, az öreg Boros Gábor tiszteletes uram leánya. Amaz szőke, szorgalmas, takarékos; emez barna, csintalan és mulatságszerető; de oly szép mindkettő, hogy rósz szemmel kár volt nézni _reájok Épen ma húsz esztendeje Szeleuczeiéknél töltöttem a karácsony előestéjét, mert Erzsiké már akkor meghitt barátnőm volt s kedves szüleimmel együtt gyakran megfordultam házuknál. Kivülem még Gulyás András az Erszike jegyese volt ott, gici akkor a szomszéd uradalomban gazdatiszt volt. Béléptemet örömmel fogadtak, s Erzsiké boldogságtól sugárzó arczczal mutatta meg karácsonyi ajándékát, a kis ujjáu fénylő szerény karika gyűrűt, miközben hálás mosolylyal nézett vőlegénye felé. Alig mulattam pár perczig, midőn a szomszédban lakó Zsófi vőlegényével Béréi jegyzővel együtt nagy hévvel-lével berontott a szobába. Nem állhatta meg, hogy a jegyesétől épen akkor kapott ajándékát még azon este meg ne mutogassa. Ott ragyogót gömbölyű keblén egy szépen zománczolt, arany broche, a melyet gyönyörteli büszkeséggel tartott szemeink elé. Anynyi igaz, hogy szép ajándék volt, irigység sem lelhetett volna benne hibát. — Meg volnék vele elégedve, mond végre Zsófi Bőreihez fordulva, ha hasonló fülönfüggőt és karpe- reczet is hozott volna, de igy egymagában mit sem érek vele. Szegény jegyző, mintha hideg vízzel öntötték volna végig e «zavakra. Haza menőben önkénytelen reágondoltam a két menyaszszony ajándékára. Lám, mondám magamban, a szegény Érzsikét milyen boldoggá teszi az egyszerű kis gyürücske, mig Zsófi vágyait az igazán szép és drága ajándék sem elégíti ki. Minő két ellentétes jellem ! Egy napon volt esküvője a két menyaszszony- nak. Erzsikét Gulyás Andris, Zsófit pedig Béréi jegyző röpítette haza. Helyre legény volt mind a kettő, megérdemelte a menyaszszonyát. Hanem egy nehány év múlva menynyire megváltozott a két házaspár sorsa. Gulyás Audriséknál szorgalom, munkásság és takarékosság csakhamar előidézték a házi jólétet, Gyö- uyörüség volt nézni a hat ezimeres ökröt, mely kényesen rázta kolompját udvarukon. Nem úgy ám a Zsófiék házánál, mely örökös mulatság színhelye volt. Bezzeg ott egymást érte a
