Nyírvidék, 1880 (1. évfolyam, 1-40. szám)

1880-10-28 / 31. szám

31 szám.

Csütörtök, 1880. októberhó 28.

JV?ÍR VIDÉK.

f TÁRSADALMI HETI LAP.

' MEGJELENIK MINDEN CSÜTÖRTÖKÖN.

Főmunkatárs: VITÉZ MIHÁLY.

I. évfolyam. Nyíregyháza.

Előfizetési árak:

postán vagy helyben házhoz hordva:

Egész évre............................................................................4 írt.

Félévre....................................................................................2 „

Negyedévre......................................................................1 „

a községi jegyző és tanító uraknak egész évre

csak két forint.

Az előfizetési pénzek, megrendelések, valamint a lap szétküldése tárgyában teendő fbl- szólamldsok PERINGER JÁNOS és JÓBA ELEK

kiadó-tulajdonosok könyvnyomdájához nagy-deb- reczeni utcza 1551. sz.) intézendők.

A lap szellemi részét illető minden közlemények a szerkesztő ezime alatt (nagy-debre- czeni-utcza 1551 sz. Blahunka ház) küldendők. Csakbérmentes levelek fogadtatnak el. Kéziratok viszsza nem küldetnek.

Hirdetési dijak:

Minden háromszor hasábzott petitsor egyszeri közlésénél 5 kr ; többszöri közlésnél 4 kr. számittatik.

Kincstári bélyegdij fejében minden egyes hirdetés után 30 kr fizetendő.

A nyílttéri közlemények dija soronkintlö kr

A kishirdető rovata alatt, a tiz sort meg nem haladó közleményért csak 30 kr vétetik.

vadás néma hazájába, a temetőbe, hogy felkeressék ott a hantokat, melyek alatt elhunyt kedveseik szenderegnek. Elmegy az édes anya, kinek karjaiból egy angyalarczu kisdedet; egy deli ifjút, egy viruló hajadont hívott el az enyészet szelleme, — elmegy az özvegy, ki léte fénycsillagát, lelkének felét vesztette el a halál által, — elmennek a hálás gyermekek, a bubánatos árvák, kik elhagyottakul érzik magukat a jó apa a szerető anya nélkül, vagy épen sanyarú küzdelemben és nyomorban töltik napjaikat. Megnépesülnek a sirkertek, alig van fejfa vagy emlékoszlop, melyet koszorú nem díszítene, alig van sirhalom, melyen láng nem gyuladua fel s a könyek, melyek a szemekből alágyöngyöznek, az áldó fohászok, melyek a szivek mélyén szülem- lenek, — megannyi szép tanujelek az emberi szív nemességéről, az emberiség méltóságáról.

Sőt még azok is, kik a külsőségekkel keveset törődnek, s a lényeget mindenütt felibe helyezik a külalaknak, benső megindulással és hálás kegyelettel gondolnak azokra, kik egykor fényt és meleget árasztottak pályájokra, megédesítették létök keserűségét, megaranyozták rideg kopárságát, — és ha nem is a világ előtt, de magányuk néma csöndében, kényekkel és áldó fohászszal áldoznak kedves halottaik emlékének.

De ki keresi fel a ti sírotokat, ki tűz örökzöldet a hamvaitokat fedező hantra, ki mond áldást emléketekre, ki buzdul fel nemes példátokon, hozzátok hasonlóvá magasulni, — ti fényes szellemek, ti szavai e földnek és világosságai e világnak ? megemlókezik-e rólatok az emberiség, melyért annyit tettetek, annyit áldoztatok, ti merész röptű lángelmék, kik az eszmék világában királyi sasként szállottatok magaslatról magaslatra, — ti buzgó emberbarátok, kik alábocsátkoztatok a börtönök fulasztó légkörébe, ^árasztottatok a halál küszöbén, a ragályfertőzött kórházakban, hogy segítsetek szerencsétlen testvéreiteken, — ti hősök, ti „névtelen félistenek“, kik vérrel és élettel áldoztatok a haza szent oltárán a csaták viharában, vérrel és élettel idegen földön ama nagy eszméért: világszabadság, — ti kiket az önkény a gyalázat halálának dobott martalékul, mert a nép, az emberiség igazai mellett lelkesen küzdöttetek, — ti fenkölt lelkű apostolok, bölcsek és vértanuk ? ?

Megemlékezik-e rólatok valaki e kufár szellemű világban, napjaink pénz és élvezet hajhászó bábeli zűrzavarában ?

íme mi megemlékezünk.

Áldást mondunk poraitokra kedves halottaink emlékünnepén, s esdő fohászt emelünk a világszellemhez, hogy a köny és vér, a küzdelem és élet,

melyet az emberiség szent érdekeinek vittetek nemes áldozatul, teremje meg a jövőben, teremje meg mielőbb áldásos gyümölcseit az emberiség átalános felvilágosultságában, a népek testvériségében a világszabadságban !

Vajha legyen meghallgatva buzgó fohászunk, s korunk beteges zűrzavarából derüljön fel vala- hára az egész földön a boldog jövő, ....

»Egy jobb kor, mely után Buzgó imádság epedez Százezrek ajakán!«

— t, —

Egyről-másról.

IL /

Budapest, 1880. október 24.

T. szerkesztő úr!

Az persze önt nem igen érdekli, hogy a soroksári utczaiak kárvallottak. Tessék elképzelni szegények állapotát; egész esztendő folytán alig tudnak keskeny utczájukon mozogni, úgy tömve van vidéki, krumplit és csirkét szállító kocsival s mindezért a kocsi-akadályokért kétszer egy évben, ősszel és tavaszszal meg volt az a bénéjük, hogy csirke kotogás helyett valóságos úri fogatok robogásában gyönyörködhetének vala. Vala — volt s vége van. Az a tenger sok úri nép, mely a lóversenyeket látogatni szokja, egész átvarázsolta a soroksári utczát •— s most mindez az úri nép tudomást sem vesz többé az »idézett« utczáról, hanem k1 a kerepesi útnak, ki a sugár útnak s a mindenek tudója tudja miféle útnak veszi az útját, hogy a »nemes vérüek» versenyében gyönyörködjék. Azzal ugyan nem vesztett a főváros semmit, hogy a régi lóversenytért elvesztette, mert hát az új csakugyan »czélnak

A „NYÍRVIDÉK“ TÁRCZÁJA.

K. Sz. A. emlékkönyvébe.

A merre járnak kedves lépteid,

Erdélynek földje rózsáktól virít.

Szemed sugárait ha felveted:

Bibor fény gyújtja fel a kék eget.

Ha jársz a vadregényes tájakon :

Enyelgőbb lesz a pajkos fuvalom ;

S lombok hűsóben a madársereg Bűbájosabb verseny-dalt csicsereg

A sziklák ez óriás remeték,

Miket borongni lát sok ezred év:

Levetik örök felleg-gondjokat,

S derűs örömmel felmosolyganak.

S áldást, mosolyt hagy lelked mindenütt . . . Férjedre hűségednek fénye süt;

Barátnéidhoz forsz angyal kebel Önzetlen, tiszta, szent érzelmivel.

A szenvedőnek adsz édes vigaszt,

A mely szivében enyhe fényt fakaszt. Gyermekre ajkad csók harmatja hull,

Melytől forron szeretni megtanul.

# # *

Jó szived im engem se feledett,

Felém nyújtod „baráti“ kezedet,

Dalom e fénytől mint szárnyas madár,

A kéklő messzeség ködébe száll,

S ha zsámolyodnál kissé megpihen :

Föröszd kedélyed tiszta tükriben.

Lukács Ödön.

Özvegy aszszor\y és gyerrr\ekei.

(Aranyat nyert eredeti beszély.)

Irta: Sunhomoky J. József.

(4-ik közlemény.)

Bocsásd őket előmbe!

Ezzel Rusztáu távozott és rohant Uleman basához, kit össze-vissza csókolt a viszontláthatás örömére s nagy léptekkel és lázas sietséggel hozta magával a szultán sátorába, annak kegyes színe elé. Nemkülönben az erdélyi hadból is két bátor lófő-székelyt kiválasztott s velők ment a szultán tiszteletére.

A szokásos üdvözletek és hajlongások után a nagy kontyú Uleman basa kezdé :

— Leghatalmasabb uram, világok ura! (Allah legyen veled 1) minthogy a parancs, — mely csekély személyemhez alázatos szolgádhoz küldetett: siettető utamat, csak öt ezer ember jöhetett velem Erdélyből a többi királyukkal Zápolyával Nagyváradon van, s feltett szándékjuk még e hó folytán derék seregünkhöz csatlakozni.

— Mi őket nem várjuk — szólt haragosan a szultán — mert holnap hajnal hasadtával meg kell ütköznünk a Száva túl partján levő ellenséggel. Katonáim türelmetlenek. A jancsárok sürgetik a harczot, tehát siess a te híveidhez s e napra kettős zsoldot adj nekik. — Te az erdélyiekkel legkorábban megindulsz s a hidon, — melyet a baltádzsik nagy csendben mo9t készítenek s az éjjel befejeznek — legelőször mégy át! Nyomban követnek a janesárok! Allah vezéreljen a te utadon s a próféta zászlaja diadalt hozzon számodra!

Uleman a nagy kontyú basa menni készült, de ismét vissza fordult. Még valami mondani valója volt keresztbe tett karokkal megáit a szultán előtt.

— Mire vársz még derék vitézem ? kérdé a szultán.

— Hatalmas ur ! Szénánk nincsen, nem hoztunk elegendőt magunkkal Erdélyből a nagy gyorsaság miatt.

— Hát adjatok a lovaknak abrakot.

— Igaz ugyan nagy ur, hatalmas kalifa, hogy 50 szekér abrakot hoztunk magunkkal, de minthogy szénánk egy szál sincs, s már két napja hogy lovaink nem ettek egyebet abraknál, hanem ha megállottunk valahol a mezőn s ott haraptak egyet kettőt a gyepből.

— Hát ismét harapjanak egyet-kettőt a gyepből mondá haragosan a szultán.

— Szűnjék haragod legkegyelmesebb uram. Allah felkentje halgasd ki könyörgő szolgádat. Sietve jővén szénás szekereink nem tarthattak velünk, 4 nap múlva várom megérkezésöket. Addig ne hagyj minket széna nélkül. Inkább az 50 szekér zabból felét ide szállíttatom használd fel lovaid számára.

ügy fordulj Rusztán basához!

S azzal távozást intett.

Épen midőn menni akartak: tűnt fel neki a két székely atyafi, — kiket már feledni látszott, — magához szóllitá tehát őket Szolimán s hogy feledékeny- ségét helyre üsse : szépen megveregetvén vállaikat, mindegyiknek egy kardot adott ajándékul.

— Dicsőséggel és szerencsével forgassátok ezt gyaur basák! Dicső kardok, vívtak már több csatát.

Majd felkaftánozva őket (úgy látszik már feledte előbbi haragját, vagy a zab meghozta kedvét, vagy az ifjak daliás alakja bátor tekintete hangolta jó kedvre.) S azzal Uleman gondjaira bízva őket is elbocsátá.

Ulemán és Rusztán a magyar ifjak kai a szokásos üdvözletek s hajlongások után távoztak.