Tiszavidék, 1871 (7. évfolyam, 1-53. szám)
1871-01-22 / 4. szám
Ceglédről Czéklasy Zsiga s elkérte a könyvet tőle köl- | dön, _ez szinte átolvasva, ismét átadta valakinek Yám ospércsre, innen Szoboszlóra, végtére Nyíregyházára került, itt aztán megkapta Gerzson bácsi, elolvasta, ö azután nagyon eldicsérte egy társaságba, s egyúttal többek felkérése folytán jól rosszul elbeszélte annak egész tartalmát, elbeszélte Berend Iván gyönyörű jellemszerepét, az aristokratia sajátságait, a bankok játékalakját, Angela grófnő titkos szerelmét, Evila csodaszerü kalandozásai; daczára is tiszta s szilárd jellemét, — szóval innen ösme- rem az egész müvet, kivéve azon tudományos pfrasisokat, melyek a mü elején vannak, mert azok végig hallgatása kissé untatott. _Hogyan? untatott s miről szólt az? — No tudod holmi régi geológiai dolgokról — És ez téged untatott? — No igen! _Akkor valóban szinte egy kissé sajnállak, — de m ond csak, hol lehetne e könyvet megkapni? _0 ez könyii, akár Debreczenben Csáthy Károly g azd. és acad. könyvkereskedőnél, akár pedig itt is Nyíregyházán Illincz Gyula könyvkereskedésében. — Mondasz valamit, csak hogy én bizony egy kissé sajnálok érte öt forintot adni, hanem azt a sokat utazott karczagi könyvet szerettem volna. — Thja barátocskám ! az már azóta Miskolczon is túl jár. — Hogyan hát, megint útra kelt? — Nos, mi természetfelettit találsz ebben? hiszen magyar mü ? — És a gazdája mikor látja ? _Ha ! ha 1 ha! ha ! kaczag fel a kérdezett majd ha é n házasulási szándékkal a Borneo szigetére megyek s ott valami Teiping főnök leányát elveszem azután. — No mit azután? ne beszély bolondokat hisz az sohasem lesz. — Akkor abból sem lesz semmi, hogy azt a könyvet a gazdája valaha visszakapja, — tanuld meg azt, hogy a magyar könyvet egyik nagy nehezen megveszi, száz elolvassa, ezernek jól rosszul elmeséli, azután ezerszáz egy embernek nincs reá többé szüksége. — Hallod te igazat beszélsz, de már most én is tanítalak valamire. — Halljuk! — Ha nekem könyveim volnának, én nem adnék magyar müvet senkinek kölcsön. — Önző ember. — Oh korántsem vagyok én önző, de lásd, — ez áltál pressiót gyakorolnék az illetőre, hogy pártolja irodalmunkat, — s vajmi dicső volna ha ez eszme divatba hozatnék. — Mondasz valamit, — de hát akinek nincs módja valamit megszerezni? — Oh én ezekről is gondoskodtam, — ugyan is szívből üdvözlöm azon derék honfiakat, kik községeikben olvasó köröket s könyvtárakat alapítottak, -— a szegényebbek számára tehát ott vannak a munkák, de hogy én egy olyan módú embernek, kinek tehetségében van a magyar irodalmat pártolni, kikölcsönzésem által segédkezet nyújtsak irodalmunk megsemmisítésére, ezt már szégyenleném én ha ö nem szégyenlené. — Igazad Van, — de ha mégis jókedvedben találna, s kérné tőled a Fekete gyémántokat, ami persze nincs? kezdi az első gunyorral. — Azért nincs hogy lesz, — válaszol a másik nemes tűzzel, megveszem azonnal. — És aztán. — És aztán, ha valaki olyan jó kedvembe találna, megkérdeném tőle, hogy vannak-éneki is könyvei, és minők, ha azt felelnék, hogy igen, - s elmondaná, hogy mik vannak, akkor én oda adnám a Fekete gyémántokat, s cserébe kölcsön kérném tőle Jókai Decameronját, — s ha azután ö nem adná vissza az én 5 forintos könyvemet teremt ucse! én sem adnám neki vissza az ö 10 forintosát, — még szent Pipis napkor sem. — Helyes, de mit nyernél vele? — Azt, hogy én megvenném még egyszer a Fekete gyémántokat, ö pedig megvenné még egyszer a Decame- ront s igy mindketten áldoztunk, min a kelten a hazai irodalomnak. — És ha könyvei nem volnának? — Akkor azt mondanám, hogy még magam sem olvastam el, később, hogy kikölcsönöztem, azután meg megint mást találnék ki, és ha még mind ezek után is ostromolna, megpirongatnán úgy,'hogy szégyenletébe megvásárolná az öszves ciassicus magyar müveket, — most azonban ne tartsuk egymást tovább szólal; hanem térjünk be Illincz Gyulához s vegyük meg a Fekete Gyémántokat, s egyúttal fizessünk elő a magyar Phö nixre, Figyelőre, s a Szép irodalmi közlönyre, mind a három hatalmas magyar lap, reményiem hogy te is pártolni fogod — No hiszen ha már ennyire Ide beszélted a fejemet, isten neki én is pártolom hát irodalmunkat s előfizetek mind a háromra. — Bravó fiú! derék gyerek vagy! Éljen a magyar irodalom. — Éljeni él jen — hangzik minden oldalról—mialatt ösmeröseink belépnek Nyiregy házán az Illincz Gyula könyvkereskedésébe, a m agyar irodalmat pártolandó k. Fel tehát fel! uraim s szép hölgyeim, kövessük« két ifjú nemes példáját 1 pártoljuk nemzeti irodalmunkat, — s ne adjunk jövőre méltó okol a panaszra. Egy kis figyelmet kérünk!! (I#) Lap irodalmunk ismét egy jeles példánynyal szaporodott, neve : Magyar Phönix“ társadalmi, tudományos ismeretterjesztő, növelési, gazdászati, iparos, kereskedelmi, történelmi, statisticai, szépirodalmi, s művészeti, egyetemes képes heti lap, felelős szerkesztője veterán írónk Vachot Imre, szerkesztő és kiadóhivatal Sándor utsza 1459 sz. földszint 3-ik szám. Előfizetési ár egész évre 8 forint, fél évre 4 forint, negyedévre 2 forint, s a „Mátyás király mint f d ö 1 m i v e 1 ö“ czimü uj történeti képre külön 2 írt. Midőn e jeles s minden szakmába vágó gazdag tar- I talmu lapot nagyérdemű olvasó közönségünk, s lelkes honleányaink oecses pártfogásába ajánlanánk, nem mulaszthatjuk el a lapszerkesztéjönek irodalmunk terén kivívott bokros érdemei között egyidejűleg felemlíteni azon fontos körülményt is, mely szerint feledhetetlen Petőfink az ö erélyes s leiluösmeretes vedszárnyai alatt emelkedett azon fénypontra, melyen nevét hallhatatlanitva, szépirodalmunk dicsőségét más müveit nemzetek előtt is kivívta. Egy részről tehát, hogy ezen fontos állilásunkat. mely olvasó közönségünk jelentékeny része előtt eddigelé ös- meretlen volt — bebizonyítsuk, — más részről, hogy a melegen pártolni kért lap egyik jelentékeny czikkét nagyérdemű olvasó közönségünknek mutatványként átnyújthassuk, ezennel tért nyilunk lapunkban egy érdekes czikke számára: PETŐFINEK magyar költővé lett felavatása s első 100 forintja. Midőn Petőfi még Kispönögei név alatt irkáit a lapokba, én már akkor is nagy jövőt ígértem fejledezö költői lángeszének, s különösen tősgyökeres magyarságu Írásmódját, eredeti ötleteit annyira kedveltem, hogy 1844- ben megindított Pesti Divatlapomhoz segéd-szerkesztőnek ; hívtam öt meg. A fialai iró vágylársai irigységből azzal ijesztgettek, hogy mint vándor-színész, egészen a korhelyéletre adta magát s a szerkesztési mechanikus munkához nem lesz kedve és türelme. Én azonban nem hallgattam rajok, gondolván magamban, a legnagyobb korhelyböl is embert lehel csinálni, csak tért adjunk hivatása- és szellemi munkásságának. Az időben PetöfiKecskeméten tengődött mint egy vándor szinészlársulat másod-vagy harmad rendű tagja, s oly nyomorral küzdött, hogy a szállás- s étkezésért már több idei adósa volt gazdasszonyának. Közelegvén lapom megindulásának ideje, julius 1. 1844 — egyszer csak egy mogorva, de jelentékeny, lelkes arczu fiatal ember toppan be a szobámba, borzas hajjal, világos szinü kopott ruhában s magas tetejű fehér kalappal. Igazi vándor-komédiás alak, a viszontagságos s kaiandoros élet sajátszerü jellegével — épen mint egy felhőből cseppentgarabonc/.ás diák — Én Petőfi vagyok — szólt ö, inkább nyersen mint szelíden, sőt némi hetyke önérzettel, minden bókoló haj- longás, behízelgő mosolygás nélkül — feljöttem Pestre önnek meghívása folytán. — Isten hozta önt. — Lapom hetenkint egyszer fog csak megjelenni, s önnek nem lesz más dolga, mint annak nyomatási hibáit egyszer kijavítani, abba holmi apróságokat fordítani, s minden számba egy jóízű magyaros verset írni. Lesz-e kedve a dolog vastagabb végéhez, a prózai munkához? — Talán azért kérdi ön — monda ö fanyar mo- solylyaí — mert színész voltam. Ne féljen ön, hordtam én már borjút is hátamon, s mint katona megszoktam a rendet a subordinácziót. — A mondott segédi foglalkozásért ajánlok önnek szállást, táplál, teljes ellátást s havonként 15 p. forintot, s ezen kívül minden versét külön dijjazom, mi havonkint szintén felmehet 15—20 forintra. — Elégli ön nyilatkozzék őszintén. — Igen — meg vagyok elégedve s igyekezni fogok, hogy megérdemeljem azt, Közbevetőleg mondva, mint egy hetilap szerkesztö- segéde, azon időben nagyon is meg lehetett azzal elégedve miután az összesen véve, mintegy 700 p. forintra ment, mi akkoriban annyi volt, ha több nem, mint most e drága világban 1500 p. forint. Ebből látható, mily alaptalan egy némely irótársam- nak azon vádja, mintha én Petőfi tehetségének szűkkeblű haszonbérlője, zsarolója lettem volna, holott lelkes és bőkezű pártfogásom nélkül úgy veszett volna el, mini gyémánt a szemétdombon. Tudta, érezte ezt ö maga is, s arczárói világos betűkkel volt olvasható annak boldogító örömérzele, hogy oly sok viszontagság, nélkülözés, nyomor és szenvedés után végre-valahára biztos révparlra jutott életsajkájával s hogy zaklatott, meghasonlott kedélye, nyugpontra találván, végre-valahára szabadon megnyilhatik s gazdag költői erének forrásából kiáradhat, beleömölhet a hon, a magyar nép, sőt — még akkor nem is gyanilá — az egész világ népének leikébe. — Szabad idejét használhatja ön kisebb-nagyobb költemények Írására — mondám neki, — itt Pesten, a középpontban jó alkalma lesz kiképezni magát. — Most már jöjjön velem. — Hová, ha szabad kerdenem. — A szabóhoz. — A manóban, itt Pesten mint divatlap fömunkatársa nem járhat úgy mint egy ágról szakadt. Csináltassunk szép uj ruhái. — De csak nem németet. Nagy kedvem volna tetőiül talpig magyar ruhában járni, épen úgy mint egykor Csokonai. Szerettem e nyilatkozatát, mert vele együtt magam is jóval azelőtt, mikor oly általános lelt a nemzeti viselet — meg előztem a magyar divatot, s derék szabómesteremmel, Tóth Gáspárral felöltöztettük Petőfit magyar di- vatíapi segéd-szerkesztővé, magyar iróvá, magyar költővé, mintha csak a múzsák, nemzeti múzsánk papi öltönyéi vette volna magára, kivetkőzvén Tháiia vándorpa- pi gúnyájából. Mikor már ruhája elkészült, — rövid perémes dolmány, kancza-mente, sujtásos magyar nadrág, túri süveg darutoílal, sarkantyus kordovány csizma, fokos és makrapipa — a büszke nemzeti önérzetszülte gyermeteg örömtől sugárzó arczczal toppan be hozzám, összeüti sarkantyúját s merően szemembe néz, mintha mondani akarná: Jól van-e igy? És én főnöki tekintélylyel, lassú méltósággal meg- veeegettem vállát. — A suszterinasok bámulva futkároznak utánam — monda Petőfi — de látván a fokost kezemben, nem mertek tisztes ruhámból gúnyt űzni. Egy fűzfapoéta pedig azI zal akart boszantani, hogy úgy nézek ki, mint egy mis- kolczi csizmadia legény. Hagyján bánom is én, majdcsak megfeleljük mi princzipális urammal a nemzetiség kopott csizmáját — Úgy úgy — mint fölesküdt boldog vőlegénye a magyar múzsának, még ma csak mulassa, tombolja ki magát, — holnap aztán a tökéhez ülünk s elöveszszük a dratyvát és dikicset. Petőfi mosolyogva rohant ki szobámból, s nem adta volna a félvilágért, hogy tetőtől talpig magyar ruhában, a legszebb angyalbőrben lépdelhet a főváros utszáin, s kihívó daczczal és megvető tekintettel nézhet elkorcsosult uracsaink szemébe, mintha dicsekvöleg akarná mondani: én vagyok köztelek az egyetlen, az első magyar. Petőfi boldog volt uj világában, úgy érezte magát, mint a szárazról vízbe dobott hal, mint a iiö sivatag hús oazán fáradalmait kipihenő vándor. Költőnk élete ezen valóságos fordulatpontján, mely egész létele— és pályájára megrendítő, irányadó befolyással hatott, valódi elemében vala. Határtalan dics- és munkavágy ébredt föl lelkében, s mind a lap gépies teendői körül, mind a versköllésben a legnagyobb szorgalmat s tevékenységet fejté ki. A kalandos korhely fiúból egyszerre munkás ember lett, s mintha csak egy átbüvölö va- rázspálczával illették volna meg, költői lelkének cseme- te.fája egyszerre neki izmosodott, legszebb virágzásnak indult, s arany gyümölcsöket hozott a legnagyobb bőségben. Az én csekély érdemem e nagy dolog körül mindössze is csak annyiból állt, hogy a vadon tenyészett« már- már csenevészni kezdett tündéri fát nemesebb, termékenyebb földbe ültettem át, s gazdag termését a haza a nemzet dicsőségére előmozdítani segitém. S jutalmat ezért leginkább azon boldogító érzetben találtam, hogy öt, az élet vészteljes tengerén mint mór veszni indult csillagot, visszaadtam önmagának, jövője fölött kétségbeesett családjának — és a hazának. 1844. vége felé bekövetkezvén a téli napok, észre, vettem, hogy Petőfi nagyba töri a fejét, s im egyszerre kitört a VezuY. Szokása ellenére hon maradt esténként, levetkőzött s jói befüttetve kis szobáját, hosszuszáru pipájából egész füslfelhöket idézett elő maga körül, s olykorolykor egyet kortyantva a hevítő piros borból, fel s aló járt, mint egy nyugtalan oroszlán a szűk kalitban. Ekkor irta első sikerült nagyobb népies höskölte- ményét, a „János vitézt tt Neki mint lángeszű rögtönzőnek csak nehány est és éjfél kellettéhez, mert az egyes versszakokat már előre kifőzte agyában s mikor már Íróasztalához ült, a készet tálalta fel, s legelőször is oly tisztán, oly szabatosan irta le az egész nagy, hosszú költeményt, hogy abban egyetlen egy törlést, vagy csak betűváltozást sem lehetett találni így volt az kisebb verseivel is — mig például Vörösmarty minden első kézirata tele volt törlésekkel, javításokkal. Midőn már készen volt müvével, sorra járta a kiadókönyvárusokat, de egyiksem akart és mert vállalkozni e becses mü kiadására, mi fölötte leveröleg hatott a költő kedélyére Látva homlokán a bánat s csüggedés komor fellegét, kérdeztem tőle annak okát. — Nem rég Írtam egy nagyobb költeményt, s a sok könyvárus köziül egy sem akarja azt kiadni, pedig Vörösmarty is ajánlotta nekik. — Szeretném látni azt a kéziratot — mondám neki, s azonnal átadta nekem bírálat végett, s csakhamar lemorzsoltam én a Kukoricza Jancsit — még akkor ez volt a czime. A maga nemében ily eredeti, jóizü magyar népregét sohasem olvastam még, s mindjárt mondtam Petőfinek, hogy bolond gombát ettek azok a könyvárusok, ha még ily érdekes, mulattató olvasmányt sem akarnak kiadni. Én nem értek a könyvek eladásához, de azért mégis ki merném adni saját költségemen. Mennyi dijat kért tőlük kéziratáért. Eleinte 100 forintot, s látván hogy ezt sokalják, utóbb már 50 frtért is odaadtam volna. — Gyalázatos dologi — Tudja mit Sándor barátom szégyenitsük meg a fukar könyvárusokat, ha mindjárt belebukom is, én megadom önnek kéziratáért a 100 forintot. — Talán csak tréfálni akar velem? — Nem biz én. Kukoricza Jancsi kézirata az enyém, ez pedig az öné — s cserébe egy 100-as bankót nyomtam Petőfinek a markába. — Tyliü, teringettét, beh nagy ur vagyok — kiálta fel Sándor, örömtől szikrázó szemekkel — soha életemben nem volt még 100 forintom! — Használja fel okosan. — Majd tudom: én mit csinálok vele. Ezzel kirohant szobámból, s ismerve különcz termeszeiét, azt hívéin, hogy egy pár este eldorbézolja barátaival, kik öt titkon csodálták, de egyszersmind irigyelték is. Néhány nap múlva kérdezőm : van-e még valami • 100 forintból? — Mind megvan, még eddig hozzá se nyúltam —s kihúzta, elémutatta tárczájából a százast — megvan már ennek a maga helye. Nem tudtam elgondolni, mire szánta a pénzt, mire akarja azt fordítani. Másnap estve, valami dolgot akarván rá bizni, szobájába léptem, s helyette kit találok ott?Egy szelíd arczu, köpezös magyar embert, kék ujasban, kék magyar nadrágban, s egy már szintén éltesebb korú asszonyt, fejón fekete selyem kendövei. A mint beléptem, fölkeltek ülőhelyükből, s igen nyájasan s nagy tisztelettel üdvözöltek. — Bocsánatot kérünk a teens úrtól, mi bizony vi- pékröl jöttünk fel Pestre, s azt a rósz fiuukat, Sándort keressük. — Áh tehát az én segédem, Petőfi szüleit van szerencsém önökben tisztelhetni; tessék csak helyet foglalni mindjárt itthon lesz ö, már régen elment, nem maradhat ki sokáig.
