Tiszavidék, 1870 (4. évfolyam, 1-50. szám)
1870-04-18 / 16. szám
vény a luczema; — a lelkész egy jól megtrágyázott és kapás veteménynyel több éven keresztül jól kimunkált keltjébe luczernát vetett. Beh kár volt azt a jó kertet azzal a haszontalan dudvával elfoglalni? —■ mondják az emberek; — a lelkész nem szólt semmit, hanem mikör a luczerna a második evben ontotta az áldást, mig a gazdák tehenei majd elvesztek a sovány legelőn, a lelkészé erős és kövér volt, a tejet csak úgy ontotta; bezzeg ekkor mindnyájan rájöttek, hogy csakugyan jó takarmány az a luczerna, és három év elmúltára minden gazdának volt luczernása. Ezen felszólalásunkra az „Alföldi hirlap“- ból olvasott azon körülmény szolgáltatott alkalmat, melynélfogva az ottani országos gazdasági tanintézet tanárai önként felajánlották magokat, „hogy ők a debreczeni főiskola 1 e 1- kipásztori és néptanítói pályára készülő tanuló ifjainak, a gazdászati tudományokból elméleti és gyakorlati oktatást adnak!“ Mi azt hisszük, hogy a főiskolai igazgatóság megragadandja az alkalmat, s a tanórák czélszerü beosztása által, alkalmat fog szolgáltatni növendékeinek a gazdászati téreni kiképeztetése által, hogy azok apostolaivá lehessenek az okszerű gazdálkodásnak. De lehetne ezt részben alkalmazni, oly helyeken is, a hol felsőbb tanintézetek nincsenek. Nyíregyházának van tanitóképezdéje, s a növendékeket látjuk is kapákkal, gereb- lyékkel, ásókkal, oltóeszközökkel ellátva járni néha néha a vásártér melletti kertjökbe kikirándului; három tanító kapott is jutalom d'ijjat, a kormánytól az e téren bebizonyított szorgalmáért: de mindez csak kezdetleges ál-, lapot,, szigorúan kell venni ezen ügyel, és oda ' működni a preparandiai igazgatóságnak, hogy a1 gazdászat többi ágaiban is kellő ismereteket szerezhessenek a preparandiai tanulók, a . mi csak egy gazdászati tanszék felállítása ál- tál lenne eszközölhető. Ez pedig sokkal job- ■ ban megjutalmazná a költekezést, mint igen ! sok felesleges tantárgy, melynek bemagolta- tásával oly sok időt rabolnak el az ifjaktól, j és a melyeknek az életben oly kevés hasz- i Inát vesszük. Grachus. Nyírfalombok. *■ " a iknJct q *. gl •1 ' < (Merengés husvétban. A vándor caJódásu. Ké pzelet és való. A népek és az emberiség feltámadása. A hu-jvét knltusa. Buzgó fohász.) xtatt azonban háttal láván a húsos lábashoz, nem vette -észre, midőn a kis Misu a lábnsmellé kuporodott, s csendesen tologatta le róla a rögtönzött fedőt, a midőn már a nyílást elegendőnek találta a kis ravasz arra, hogy belőle markolhasson, fél szemmel mamája mozdulatait kisérvén figyelemmel, a másikkal pedig a lábasban nyargalászó hús darabokra kacsingatván, sikerült egy pár darab félig főn husi kihalásznia. De sorsát senki sem kerülheti ki, a kis tolvaj egy jó darabka húsra vetette a czéll, már ügyesen várta midőn “i’elüre kerül, hogy megcsíphesse, a nélkül hogy kezét meg égesse: de oh fátum ! midőn már épen czélnál van Évi mama hátrafordul, a csínyen kapott kis tolvaj nagy hirtelenséggel akarja kezel elkapni, de. oly szerencsétlenül, hogy a lábas félfordut és egész terjedelme a hamu és szalma közzé tálalódik. »No szegény kis Misu jaj neked I ugyan van dolga a lyujto fának, viszen is véghez olyan ordítást, hogy igazán hetedhét országra szól; midőn a rögtön Ítélő biró ezen végre hajtása be lön fejezve, inig Évi mama tésztás kezeivel, szörnyű jajveszékelések és átkozódások közölt a hamuból a húst a lábosba szedegeti, a kis Misu félvén a haragos mama közelében lenni, lassacskán hátrafelé sompolyog, s midőn már megérzette, hogy a lóeza közel van, aló vesd el magad, egy pillanat alatt felhajitja magát rá. De oh szörnyűség! egyenesen behelyezte inágát a galuskatészta kellő közepébe s ezen uj nemű nyújtó eszköz alól kél oldalról ugyancsak igyekezett a szerencsétlen tészta ki szabadul- 1 ni. A kis Misu azonban a puha vánkoson igen jól érezvén magát, meg6e mozdult, hanem kényelmesen lógázla tésztás lábait! természetesen azon ártatlan csalódásban ringatván magát, hogy 5 saját sár gyurományába helyezkedett et oly nagy kényelemmel. No akkor lett még egyszer hadd el hadd, midőn Évi -mama ezen utóbbi csínt felfedezte, szegény Misukáre ki mondatott a szörnyű ítélet, hogy már most el mehet orHusvét... a feltámadás tinoepe ! „ÓIdőzd le a te saruidat, mert a hely, melyeu állasz, szeut“ — e gondolatban kell találkoznia s rokonszenvesen ertilközuie e nagy napon minden emelkedett lelkű emberbarátnak. Ne nézzetek reánk oly gúnyosan, ne nézzetek azzal a szánó mosollyal, azokkal a haragosan fed dőző szemekkel, mert „nem tudjátok, mit cselekesz- tck“ . . . Gyanúsatok alaptalanul, ítéltek kihallgatás nélkül, kárhoztattok a „ szeut inquísttio“ modorában. Vélitek, hogy a felekezetetség embere beszél, ki nem ismeri, vagy ismerni nem akarja az „idők jeleit,“ és a „compelle intrate“ hirdetett elv alapján mindenkit saját aklába terelni, saját meggyőződéséhez idomítani rakbuzgólkodik. Tévedtek, csalódtok. Nem akarunk Procrustes ágya letud, s azt sem feledtük, hogy az etnbercsa- láonak csak egyik törzse az, mely ma ünnepet ül a feltámadás emlékére; nem is ietéztüs igénytelen fel- hivásuukat általában mindenkihez, hanem csak is emelkedett lelkű emberbarátokhoz, ezek pedig hit vallásaik daezára is szövetkezhetnek közős czélra, együttes működésre. Vajha úgy légyen! Egyesüljünk azért ma, legalább abban a parányi körbou, meddig a „Ttszavidék“ szerény sugárul elhatnak, egyesüljünk a hímet kultusában, tér mészetesen nem a szószékek szokásos szempontjából, hátiéin az emberiség magas vágyaira gondolva, s a jövő nagysága és dicsősége lebegvén előttück fenséges glóriájában . . . * * ■ * Mi gyönyörű, mi fenséges táj ez, mely szemeink elő A feltárul! Kristálypatnk, nyájasan enyelgő leb. 1, csalogáuydal, rózsaillat, smaragdzöld pázsit, bá oula'os faóriások büszke lo.ubkorouával sióidtól ághegyig elözönölce mosolygó virágokkal, . . talán valami tünfcrvögjbe jutottunk, lágy az elvesztett éden öt szépsége ujult fel teljes gazdagságában? Keserű c aiódásl a kistálypatak elkábitja a szomját enyhítő vándort, a zöld pázsit csalárd, vészrejtő ingó vány, mely alatt feneketlen mélységek örvényieLek, s azok a bámulutos fák elszáradvák, tmgkorhadvák, s csak a felfutó ezerkartt folyondár virágai hazudnak reájok életet. Hasonló keserít csalódás lesz osztályrészünk, ha az életet csak íu ólag s a boldogság elfogultságával tekintjük. Halljuk naponta a nagy bangzá:U jelszó kát: haladás, reform, népneveié.», szabadság, egyenlőség. testvériség, közművelődés, dernokratia, népik Solidarität és szövetkezése, s véljük balgán, bogy a főid talán nem is terem egyebei rózsánál és ; ananásznál, s az égre csak hálafohász emelkedik, az i üldözöttek köuyo és jajkiáltása, az igazik bilincs- csörgése és ártatlanul kiontott vére soha! De ha az életet, és főleg az emberiség sorsát komolyan, alapo sau tanulmányoztuk , valami fájdalmas csüggetegség árnyam be lelkünket, látva mindenütt az ínséges nyomort, a vanitatum vanitást, a megbukott Keines küzdelem koszorúdat!elfeledett sírjait, a sülyedést ehljasodást, szellemszegénységcr, ,lv- es jelleminga- tagsagot, s a kétségbeesésöuveaztógyilkosszablváját. De hát az emberiség e szomorú e rettenetes sorsra volna örök időkre elítélve? Ki ezt állítja, káromlást szol az emberiség, káromlást a világszellem ellen. Mi hiszünk, erős hittel hiszünk dicső feltámadásában. Hiszünk jelesül a népek feltámadásában. Hisz- szük, hogy eljö — s talán a közel jövőben, talán előbb mint gondolnánk — az id->, midőn hatalmasabban mint a tenger zúgása és az ég haragos dörgése, megharsan a kemény szózat: fiat juatitiá! a hatalmas, ki vaspálczával és titáni dölyfifel kegyet- ienk.dett az eliiprott, legázolt nemzeten, elsápad, n tgicudül s aláírni! a földnek porába; leomlanak az" erődök és börtönök, melyeket a szabadság elfojtására emelt, szétpattannak a súlyos rabláncok, melyekkel testet lelket lenyűgözni, elölni tört a szívtelen önkény; a számüzöttek, a vérpadtól meek ültek megtérnek váró, epidő kedveseikhez, megaggottak kün az idegen löldön, megiljodtak hona, az imádott hazában; nem visel már gyászt az édesanya halálra keresett bujdosó fiaiért, nem késért g az ifjú nő ifjúságának szerelme után, ki ott a messze távolban az ólombáuyák emberölő aknáiban sanyarogjnem hang zik többé a siralom kínos zokogása, nem az esdő hym u-z: „f bárod előtt buzgón imádkozunk, szabad haz.nkat oh adl visa.a ununk.!“ örömriadás ze tdül meg a lton földén mindenütt s ör-g <s ifjú, férfi és ’gyermek, dús és szegény aj kar ói szent hánuóni-i- kéot etueikecik az üdvkiáltás: élet . . . szabadság! Igen, hisszük, hogy a zsarnokság napjai meg- számlálvák . . . Az ész mindenható tüze Tama-. f 1 ellene, S a zsoldos szablyák tzroiu Győz a kor szelleme. A porba omlott szép haza Fel fog születni még, Van biró a felhők felett All a villámos ég. (Bajza) De hiszünk az egyetemes emberiség feltámadásában is. Hisszük, hogy eljő az idő — bár sokkal később, mint a népek feltámadása, mert az öuz >, öuimádó ember nem örömest s n m könnyen közelíti meg az öumegtagadás magaslatát, — eljő az idő, midőn világosság és szeretet árad ki a fejd minden határaira, s megváltja a szellemi és trkölcji halál át- kábó. az emberiséget ; midőn az emb .(‘családban oly gyéren találkozand szellemi és erkölcsi halottakkal u figyelmes szemlélő, mint időnkben a kiváló magasztos alakokkal. Nem lesznek akkor éj madarai, kik: gyűlölik a napféuyt, s ezt mondják a tudománynak eddig menj én na tovább! szolgaid raugért kincsért érdekeinket, s ha nem: vár t ead a börtön, pultos és máglya! Nem fesz rendszerestül elbukott tömeg, mely vakon, juha) éjként rohanjon vezetői után ön- vesztére, s engedje magát hitvány eszközül felhasz- nzltatni, a bölcsek és próféták megkötözésére, halálra hurczolására. Nem lesz egyik oldalon irigység, gyanúsítás, roszakarat, s a másikon góg és lelket- lenség; nem leszntk bitófák és fegyintézetek; uem fesz amazelaljasodott söpredék, az a gyasrau nagyon is „fényt s szemetje a társadalomnak,“ mely lelkét szág világ mer! ugyan egy falaiul sei» kap, sem a túrós galuskából, se a glllyásos husitól. Leit is sirás és jajgatás, szégéiiy Misu kibusalt o garadgya alljára s ott verte földhöz nagy jajveszélkedések közölt — kezét lábat. Végre is a sok kellemetlenség utalt csak elkészült a nagy vendégség, ott párologtak az ételek várván a Misu apa megérkezését. De Misu apa nem érkezett meg, Egyik éra a másik után lünt el, és Misu még sem érkezett meg; az ételek mar el is hűltek. Évi bosszúságában már tisztességes felét el is fogyasztotta mindennek, de Misu oda maradt. — Az istentelen! oiűndá Évi, — most haza nem jön addig, mig egy garasa lesz, de várj rá, majd meg nyuló- fázlak én, csak a körmöm közé kerülj. De hova lehetett Misu? Menjünk utánno, szerezzünk rólla valami tudomást! A mint Misu a pálinkás üveggel Azik zsidóhoz indult, találkozott a honvéd lobnrzókkal, a kik körjáralol tartva, épen az Ázik uram helyiségéi szemelték ki megállapodási poulul. Miaunak mint tudjuk már eddig is jókedve volt, és mivel szörnyen gyönyörködött a csinosfiuk látásán, megengedte magának, hogy inig az asszony otthon elkészíti az ebédet, legalább egy meszej pálinkát magába vészen; igaz hogy ezen tisztességes elhatározás még otthon fogamzott meg agyában, s a toborzók látása nélkiil is meg kóstolta volna Ázik zsidó kedvderitö italát. Be szép fiuk a lelkemadlák azok a honvédek, milyen csábító mozdulattal járják « toborzól, még Ázik uram Náncsi jánya is ugyan végig végig nézegeti őket; azonban meg kell vallanunk hogy Misi czigány is derék szál legény volt és jól meg termeti tenyeres talpas katona vallott volna belőle, rá is vetette a széniéi káplár nr, meri a fiú még nem igen volt több 22 évesnél. A találékony káplár mégis kezdette Misuval az alakot Misu igen jól találta magát, már a második messzej járta, a szemei ugyan ragyoglak, s kezdett benne felpezsdülni a hősi vér, midőn a káplár dicsérte szép sugár karcsú termetét, örömében areznba tolult minden vére, elfelejtette az otthon rendezett lakomát, Évikéjéi, Misu fiját, mindent elfelejtett s csak azon egyetlen egy gondolat volt fejében, hogy milyen szép sugár karcsú legény légyen 6. A káplár észrevette a fiú bibéjét, megint jobban dicsérgetle i addig addig barátkoztak,hogy Misu felcsapott kiállott a síkra tán- czolni azután megvizsgálták megnyirták feleskették,kikapta a foglalót, s csak azon vette észre mikor kijózanodotl hogy biz ö tetőtől talpig katona, és kissé kezdette is vakarni kopasz fejét, de hát csak meg kellett abban nyugodni, Biícsúzni akart menni plete párjától és szerelmes csemetéjétől, egyetlen Misukájától, de jól tudták hogy ha Misu czigányt egyszer kibocsátják körmeik közzül, többé soha meg nem kaparilhatják, ugyan azért másnap nehány ujoncztársával egyenesen clküldötték a zászlóaljhoz. Misu czigány csak hamar megbánta a dolgot, s bár csendesen viselte magát: de minduntalan azon lörle fejét, vajon miként lehetne megszabadulnia Midőn a zászlóaljhoz menendők, elindullak, már kezdette játszani előre kiszámított s jólbetanult szerepét. Alig haladlak fél mérlföldnyire, elkezdett sántítani, hogy ö uem bir tovább menni egy tapodtat sem, a káplár azonban a mogyoró pejjel lábikráira húzogatván, kiesett lábfájást szerepéből, s nagyon is künyli léptekkel iramodott előre; mikor isinél vagy félipérlföldetgyalogőliák a földhöz vágta magát, szemeit kimereszletle, ajkain tajtékot túrt, tagjai görcsösen rángatódzlak, majd sokszor egész testével effy lábnyi magasságra is felhajilotta magát, nagyon ólethiven adván a nyavalyatörést: káplár uram azonban egy épen közeli kutból hozott dézsa vízzel leöntvén Misut u meé prunilzezelt nyavalya törős oly hirtelenséggel meggyógyult, hogy nem volt szükség a második dézsa vízre. Szóval, párnap alatt a mester lógásoknak minden nemeit megkísértette Misu a szabadulásra, de a káplár rögtön oly
