Tiszavidék, 1870 (4. évfolyam, 1-50. szám)
1870-04-04 / 14. szám
zásba hozni egymással, egy nagyegészszé tömöríteni, a mezei gazdaságnak külön nemű, különféle ágait, akkor nem kell aggódnunk a jövőt illetőleg; mert valamint a körnek vége soha nem szakad, úgy nem lesz hiány és ür, gazdaságunkban sem; minthogy nem egyéb körnél, az okszerűen rendezett mezei gazdaság, hol egyik rész a másikba fogódzik és avval összetart. De váljon okszerűen jár-e el akkor, a gazda, midőn turfás talajon, mocsáros helyeken juhokat tenyészt, mig viszont birtoka fentebb fekvő, száraz térségeit sertésekkel rakja meg? Okszerűen jár-e el, midőn oly területen, melynek ártalmas voltát, a csaknem 50%-nál többre menő halandóság bizonyitja legjobban juhokat nevel, hol legnagyobb haszon és nyereséggel szarvasmarha- és lótenyésztést űzhetne ? Okszerűen jár-e el, midőn birtokának kiterjedése és kedvező éghajlati fekvése mellett elhanyagolja házi, haszonhajtó állataink, bármely fajának is, tenyésztését, s igy figyelemre nem méltatja gazdaságának érdekeit? Csakhogy mi még e tekintetben is „more patrio“ teszünk. Nálunk az bir értékkel, mit a német „klingende münze“ alatt ért. — Szorosan vesszük ma is, a régi német közmondást: „Geld spricht:“ — Pénzzel számolunk csak. — Mert a csikó, tinó, melyet ménesvagy gulyából fogtunk az igába, egyszerűen került, jövedelem tekintetében nem számit semmit sem. És belenyugszunk, ha például lovat, ökröt vennünk kell: kiadjuk a pénzt könnyen azért, mivel magunk is bírhatnánk, vigas'Aal- ván magunkat illyeukor szintén „more patrio“ e régi, nem is igen nyelvtan szerinti felkiáltással: „hja muszáj!“ De majd csak ennek is vége szakad. -- A szükség és idő arra utalnak bennünket, miszerint gazdaságainkat úgy rendezzük be, hogy a gazd. szükségletek magából a gazdaságból kerülhessenek ki. - S hogy igy szorgalmunk diját, ne kénytelenitessünk közvetlen a földtől, annak szemes terményeiből várni csak. . Tagadhatatlan, hogy annak, ki szép állatot akar nevelni, áldoznia is kell. — De ha egyszer-és nem haszontalan czélra áldozott; ha aránylag csekély összeggel, oly tőkének vetette meg alapját, melynek ragályos nyavalyák és orsz. csapások közbejötté nélkül, — szakadatlanul kamatoznia kell; melykönyen — Éljenek a vén lányok, kik a diákok ulán várakoznak I kiállják ismét többen ! Majd újra megcsendül a dal : „Indul nagy utóra az árva diák, feszítik agyát karakán ideák!'1 stb. — Fiuk I — kiált most mély bassus bangón a preses, kezébe ragadva a boros edényt — egy okosat akarok én . nektek mondani; én nem bánom ha roppant sokáig élnek is Lotlikáitok és Juliskáitok; de én Petőfivel szerelném ha tartanátok, ö azt mondja : „Szerelmemért feláldozom életemet , szabadságért szerelmemet I“ Lejárt a szerelmeskedések korszaka, odakünt véres mezőkön dörg az ágyú és ömlik a drága honfi vér, a szabadság védelmére hívja a haza fiait, más iskolák növendékei elhagyták a múzsák csendes lakhelyéts fegyverrel közökben hnrczolnak a csaták zivatarai között : csak mívelünk nyelelik még mindég az iskolai port; mi, a helyeit hogy elfoglalnánk helyünket a haza védelmezői közölt, itthon Icinelgotjük az öregeket. Fiuk! én meguntam már e nyomorult szerepel, arezomba tolul a vér, ha egy fiatal honvédet látok; én megvallom, szégycnlem magamat gyávaságunkért. Fiuk! le ezeket a kontignácziés kalapokat, melyeket a szabadságért küzdő kor gyalázatjára, még most Is fejeinkre eröszákol vaskalapos rektor professorunk ; tegyünk helyette veres sapkát vagy honvéd csákót, a kik pedig gyengék, maradjanak itthon, temetni az öregeket, a kik pedig elbírjuk a fegyvert, menjünk temetni az ellenséget! — Éljen a haza! úgy van, menjünk mindnyájan! — kiáltja nagy lelkesedéssel az egész ifjú sereg s egy szem- pillantás alatt minden magas tetejű kalap úgy össze volt gyúrva, hogy a világ minden kalapos mestere sem tudott volna többé azokból használható főveget készíteni. — Most fiuk daloljunk még egyel! — folytatja a preses s megcsendül a Petőfi szabadság dala : „Talpra magyar, hí a haza, Itt az idő, most vagy soha I“ A dal végeztével a preses vezérlete alatt mind elindultak a toborzé bizottság elébe, összegyúrt figaróikat feraeg adja azt, minőikül felnem álhat a gazdaság; a gazdaság leikéi:- igaerőt; kérdem mennyi felesleges kiadástól menekedett meg akkor, midőn kedvezőtlen viszonyok és körülmények, az igavonó-marhák árait kétszeres értékre felcsigázzák?! Hogy hová vezet a folytonos és nagy mérvű gabna és burgonya termesztés, látjuk világosan az évről évre nyert silány- és silányabb termésekről; a föld évről évre szegényebb már és még sokkal szegényebb lesz, ha nem segítünk a dolgon, mielőbb. Tegyük hát két-, ha lehet több oldalúvá gazdaságunkat; Fordítsuk figyelmünket az állattenyésztés felé; neveljünk lovat tinót tehenet, sertést; ültessünk fákat és mindenek előtt fákat, mindenüvé hová csak lehet. Ha csak az állattenyésztést felkaroljuk is már két oldalúvá tettük gazdaságunkat; s nem tehet tönkre csak egy évre is bennünket a jég, a fagy és szárazság. Ám a több marba tartáshoz természetesen több takarmány is kell; a takarmány nem támadja meg anynyira a föld termőerejét, mint a magtermés, s igy már enynyiben is javul, menyiben egy évnek termése benne visszamaradt; figyelmen kívül hagyva a takarmányt, s annak fölétetése után, az abból nyerendő trágya mennyiségét. A faültetéssel pedig szelídekbe teendjük éghajlatunkat; általánosítani, biztosítani fogjuk sok esetben termesztményeinket a fagy és aszály ellen. Fordítsunk több figyelmet, tehát főfigyelmet a takrmánytermesztésre és faültetésre. S a mennyiben ezek megyénk szerte éppen nem részesitetnek kiváló figyelemben: mint az ügy igénytelen napszámosa - szerkesztő barátom szívességéből — e lapok hasábjain, e tárgyban óhajtom — időnkint — kifejteni igénytelen nézeteimet és csekély tapasztala- lataimat. A viszontlátásig, Isten velünk! F ...........F............ A lea jacta est. Iö triumphe! Előre szabolcsiak. Róma höslelkü fiai Roma sassailaz egész ismert világon diadallal hordozóit körül, nincsen nemzet a világ történelemben, mely annyi lelkesedéssel, oly halál megvetéssel s oly kitartással küzdött volna hazája jobldétéért helyesebben nemzete dicsőségért, mint azt Róma hőslelkü polgárai tevék most Afrika sivatagján, majd Ázsia ős államai területén, majd ismét Európa minden részében hangzott csatakiáltások, (ló triumphe) és a hová győzelemhez szokott fegyvereiket vivők velük’ment a liarez istennője tele marokkal szórva babérjait kegyelt hőseinek halántékaira. Ha ehös népnek a hadakozásbani folytonos szeren- * II. jökbe nyomták, s e megbukott nagyságok, ez összezúzott fejzsarnokok szemlélete oly komikus halast idézett elő, hogy a jókedvű fiuknak több kísérőjük volt, mint akármi- féle garasos komédiának. Nem lelt el egészen egy óra, midőn a 24 ifjú kijött a sorozási épületből, egyik arcza olyan vig volt, a másiké olyan szomorú, mintha amazok legalább is milliomos örökségei nyertek volna, ezek meg mintha saját édes apjuk temetésére készülnének A talány azonnal meg lelt fejtve, a 24 ifjú közzül 12 eldobta a tönkre ment figarót és veres sipkával cserélte ki, a másik 12 pedig egyengette, igazgatta , szerette volna használható állapotba húzni; amazokat besorozták, ezeket még gyengéknek találták s visszaküldöttek erősödni; amazokat elbocsátották az ellenség temetésére, ezek itthon maradlak az öregeknek Milyen különös gyakorla a sors! egyiknek örömet ád, másiknak fájdalmat ugyanazon forrásból. Ha tudhatnánk a jövendői! sokszor kellene sírnunk akkor, midőn örülünk, és örülnünk akkor, midőn sírunk! . . . . II. A honvéd ruhába öltözött dalár ifjak nem sokára a csatatérre indultak, egy század szervezve volt s azzal pé- tolni kelleti az elhullónak helyét; Csöngei Kálmán elbúcsúzott szép szőke Lollijától, Kazonyi Larzi Juliskájától, egy utolsó „islenhozzád,“ egy ölelés, azután rnegerednek a könyek, s vége mindennek, az ábrándos múltból nem marad semmi egyébb, mint a kedves, de az elválás miatt kinzó emlékezet! Az ifjak nem sokára a csatamezön állottak, úgy dörögtek azok az ágyuk, úgy csattogtak azok a kardok, ngy futkoslak nyerítve azok a gazdátlan mének, mintha csak épen az utolsó Ítélet napja kőzelgett volna I Miért dörögtek azok az ágyuk? miért csattoglak azok a kardok? — azért, hogy a lovak ott hagyják gazdáikat, a gazdák locséjc okát fürkésszük, azt azon lelkesedésben kell keresnünk, melylyel hadi jelvényeikhez a hírhedt Romai sasokhoz ragaszkodtak, mély lelkesedésükre fektették vezéreik a siker kétsége esetében a győzelemhezi reményüket; ugyanis: ha bajnoktársaikat a liarez hevében csüggedni láttak megragadtak a harczi jelvényt, és azt az ellen legsűrűbb tömegébe dobván hőseiket a szokott harczkiáltás- sal „io triumphe“ a jelvény vissza foglalására szólliták, mely felhívást oly lelkesedéssel, oly halál megvetéssel követték Róma védői s elleneik hadijelvényük mint budi ragadmány körül csoporlozó tömegét oly ádáz rohammal támadták meg, mely csak a győzelem, vagy sirhoz vezethet s mig egy élt a bedobott jelvény védői közül, addig nem volt az elveszve soha. Rómát naggyá tették fiai lelkesüllségük, naggyá vitézségük által midőn már az egész ismert világot elfoglalták eddig nem látott nemzetek felkeresésére, s legyőzésére indullak, inig végre őseink a Caspitenger mellett lakó Scy- thák leölt rómaiak hóit testeiből raktak dombokat haláruknak s azzal előnyomulásuk netovábbját jelölték ki. Nemzetünk harczias fiai sokszor bebizonyították a világ előtt hogy méltó utódjai azon ősöknek, kik a római sasokat előnyomulásokban megállították, be bizonyiták azt legutóbbi szabadságbarezunkban, együtt az összes honvéd sereg, és külön annak egyes csapaljai; s a csapatoknak egyes vitézei. Ezen ösöklöli leszármazását igazolták a 48-dik honvéd zászlóalj vitézei a midőn zászlójukat hadijclvényüket még Stejer hon földjén is diadallal hordozták, a 48/9-dik szabadság liarez legvéresebb csatáiban az alatt tanullak győzni vagy halni a romaiakéhoz hasonló lelkesedéssel követve babérkoszorus zászlójukat, oda hol a vész legnagyobb, hol a győzelem legkétségesebb vólt, hol a csata zaja legnagyobb volt, hallatszott saját jellemű csata kiáltásuk „előre szabolcsiak“ e jelszóval, melyet öreg vezérünktől tanullak, adták tudtára az ellennek a tiszánál, hogy ezen túl már a Scylhák utódai laknak, e jelszóra lelkesültek oda, hogy még vésziéit csatából is győzelmi babérral lértek meg a vág vonalról, és a monostori sánczokról, ez nem dicsekvés, feljegyezte ezeket a történet iró. A zászló megvan, rajta van a győzelmi koszorú is, olt lepi a por szabolcsmegye levéltárában, egy koros levéltárnok kegyeletéből belakarta valami hasznavehellen ócska írásokkal, de nem csak a zászló van meg, a honvédek is, kik alatta harczoltak itt élnek Szabolcs megye területén, megvannak három egymást követett vezérei a zászlóaljnak, megvan a tisztek, és legénység egy része, csak egy hiányzik: a lelkesedés: vagy talán azokkal, kik életük, vérük árán szerezték a zászló babérkoszorúját, elte- metletett a lelkesülés, a vitézi jellem is, bogy a zászlóalj kiváló tulajdona volt. Igen is úgy látszik eUemettclelt, mert a Tiszavidék f. évi 8-ik számába értesitlettek a zászló életben lévő hívei, hogy az veszélyben van, fedetlenül van oda dobva a levéltár poros iratai közzé, hol az elmállás s megsemmisülés veszélyének néz eleibe, és nem sietnek a 48-ik zászlóaljuknak az cnyészellőli megmentésére. Azért tehát még egyszer megkísérlem, mint egyik szerény vélt hurezosa a 48-dik zászlóaljnak, felkiáltani Előre szabolcsiak, ne engedjétek egykori dicsőség- teli szent jelvényét élő tanúbizonyságát oly sok ba jlnrsai- lok élete s vére árán szerzett győzelmi koszorújával egyetemben megsemmisülni ne engedjétek azon véleményt lábra kelni, hogy akik élelükkel fizették a babérkoszorúért, melynek fénye reálok sugárzik, csak azok érdemlék azt ti nem, liánéin gyűljetek ismét zászlótok köré s mint inegvédtélok az a csutak öldöklő viharai között, véretek, hullásával, védjélek ineg azt a zajtalan lassú enyészet veszélyétől össze rakott filléreitekkel'. Hogy maradjon meg azaz idő szerint utolsó szabadság harczunk szent emlékéül unokáitoknak, szent emlékéül azon ön feláldozásluknak, melylyel annak babérkoszorúját kivivtálok, kiérdemeltétek. A „Tiszavidék“ 8-dik számában közlőit felhívás kijelölte a téri, mely honfiúi áldozatotokat várja: előre szabolcsiak! Krasznay Péter. vaikat! A kiket az ágyú választ el egymástól, azok sohasem látják egymást lobból Ez ám az igazi temetés! Ágyú és puskatüz a halottakat kísérő fáklyafény, az apró gojók alt zenéje közzé az ágyuk dörögnek mély bassus hangokat; a halottakat ki sem terítik, be se takarják azzal a gyászos fejér szemfö- dövel, koporsóba sem igen teszik szegényeket, hanem oda hányják egy óriási nagy gödörbe, betakarják friss puha földdel, s azután ott hagyják őket, hadd álmodjanak győzelemről és szabad hazáról I Szép is, borzasztó is a csaták halála! de a hős nem retteg löle I A honvédeknek nem igen voltak zenekaraik, nem érleli rá, hogy még azokról is gondoskodjanak; pedig mikor az ágyuk megdördülnek, s a halál mutatja csont karjait mindenütt : olyan jól esik a Rákóczy vagy Hunyady indulót hallani, a hangok lelkesítő varázsában megjelennek a régi bősök óriás alakjai, úgy tetszik, mintha láthatatlan légi alakban ott állanának a csatasorok elölt és lelkűkéi öntenék a harczolókbn, bátrabbá, lelkesebbé, valódi bőssé lesz a csapatnak mindenik harezosa. A 12 lf|u ily zenekara 'ólt csapaljának! Mikor legsűrűbben hullottak a gojók, mikor az ellen rohamra indult, ők akkor a lömeg közepébe állottak, nem azért mintha féltek volna elsők lenni, felfogni a rohamot, de mert öregebb, tapasztaltabb társaik kéiivszerilellék őket reá. — Ne hagyjuk ezeket a tintás szájuakat az első sorban —-szokták mondani — meri még bajuk lesz! . . Ők ilyenkor rákezdlék a lelkesítő dalokat, s midőn fölhangzott: „Os Buda gyermeke föl szaporán !'■ vagy „Sikolt a harczi sip, riadj magyar riadj I“ ilyenkor a századdal meg nem birt volna egy hadsereg német sem I — Csata ulán, mikor a halottakat eltakarították, megállót! a 12 ifjú a test-halommal töltött domb felölt s midőn meghatóan elénekelték „Nyugosznak ők a hős fiák, dúló csaták után 1“ az egész temető csapat könnyezett, s olyan jól
