Tiszavidék, 1870 (4. évfolyam, 1-50. szám)
1870-11-14 / 46. szám
46. szám, VI. évfolyam Hétfő, november 14. 1870. B&iarió liivataH Illincz Gyula könyvkereskedésében nyíregyházán. Szerkesztői iroda: ifj. Csáthy Károly könyvkereskedésében DEBRECZENBEN, Bérmentetlen levelek einem fogadtatnak. Xyilf tér alatt mindén bárom hasábos garitipndsör 25 kr. és 30 kr. bélyegrlij. Előfizetési dij: Kiadóhivatalban egész évre 5.50 Házhoz vagy postáin küldve 6.—*- Félévre . . . ... 3.-t Évnegyedre 1.50 Hirdetések dija : minden 5 hasábos petit sor cgyszerFigtá'- tásáhál 5, többszörinél 4, — bélyegdij 30 hr. Előfizethetni Xyire^yházáfl Illincz Gyula (előbb ifj. Cscáthy Károly) könyvkereskedésében főpiac.z. Iöeií8’eCffieBS@K'ira ifj. Csáthy Károly könyvkereskedésében, ä®egtei8 Grill Károly m. k. udvari könyvárusnál és PetrikGézánál hol egyszersmind hirdetések is felvétetnek^ T. Előfizetőinkhez! Lapkihordóm tapasztalt lassnsága miatt, lapjaimat ezután minden helybeli előfizetőnek posta utján küldöm meg. Ez sokkal czélszerübb és kényelmesebb leend az előfizetők részére, mivel az egész városban hétfőn mindenki megkapja lapját. Szíveskedjenek tehát előfizetéseiket a kiadó hivatalban minél előbb megtenni vagy megtétetni. ifj. Csáthy üároJy, kiadó. Végszó Gyöngyösy Sámuel urnák. Uram! Az ideiglenes tanitó-képezdékről csaknem harmadfél hónapig folyt vitánkban ön azon útra tért, melyen én — az irodalmi illem megsértése nélkül — nem követhetem. Azért hogy én bátor valék kimutatni önnek „elfogult“ gondolkozásmódját, —mi sem jogosítja önt fel arra, hogy nekem három iv gorombasággal feleljen. Ön „az ideiglenes tanitó-képezdék“ védelmére holmi „tökfilkó“ szellemet idéz fel s kiabáltatja vele az „iá“-kat. Mulassanak önök ezen grácziákkal, ha kedvük tartja; éu ijy haDgok közé a magaméi nem fogom vegyitni. Czikkemre vonatkozólag ön mindent „nevetségesének talál, sajnálom, hogy bennem is fel nem gerjesztő a nevetési hajlam; én megtartani előbbi komolyságomat, s —utóbbi czikke után — sajnálom a vita ilyen fordulat-vételét. A hirteleu harag — szerintem — sajnálatra méltó. A mi pedig a vita valódi tárgyát, az id cigié nes tanitó-képezdei intézményt illeti: erre nézve azon tiszta meggyőződéssel vagyok, hogy nézeteim csakugyan helyesek voltak, mert ön három nagy iv gorombaságnál egyébbel nem czáfolta meg azokat. S hogy ön is mennyire becsüli védelmének tárgyát: kimutatta azzal, hogy czáfolatában még a „tökfilkó“ s „iá“ kifejezéseket is segítségül hívja. Pedig emlékez- | zék csak, ön azt niondá, hogy érveit az ideiglenes képezdóböl szerzett tapasztalásai után mondja el. Végül, az egész válaszra azon ismert igazsággal felelek: le styl c’est 1’ hőmmé. S ezzel én is befejezem a vitát. Szatmári Kárjoly. Eskütdszéki tárgyalás. Debreczen, 1870. nov. 9. Elnök: Sárváry Ferencz. Birák: Szögyéni István, Szűcs István. Pót biró: Hajdú Ferencz, jegyző : Zakariás. Esküdtbirák: Kálmán Benő, kereskedő; Beke Károly ügyvéd; Steinfeld Antal, földbirtokos; Vér- tessy Lajos, polgár; Oláh Károly, főjegyző és szerkesztő; Kulcsár Dániel, földbirtokos; Rácz József, polgár; Tóth Antal, ügyvéd; Koszorús Lajos, ügyvéd; Telegdi László, ügyvéd és szerkesztő; Megyasszay Sámuel,csendbiztos; Török Pál, főerdőmester Póttagok : Karap Mór, aljegyző Búzás Pál tanár. Az esküdt szék összeállításánál a fel- és alperes képviselői visz- szavetési jogukkal éltek s 15 kisorsolt esküdtet vetettek vissza. Vádló Stein Ferenczet, ki maga nem volt jelen, a magyar-pécskai rom kath. káplánt dr. Füzesséry Géza, pesti ügyvéd, a megjelent vádlottat Kiss György r. kath. 35 éves pécskaj bakost, s bognár mestert dr. Kola János debreczeni ügyvéd képviselték. Miután vádlott az általános kérdésekre feleletet adott, elnök felolvastatja a vádlevelet, mely szerint az „Alföld“ Aradon megjelenő politikai napi lap f. é. máj. 20-án megjelent 115-ik számában „Pécska, máj. 17.“ felirattal egy tudósítás tétetett közé, melyet vádló magára nézve megbecstelenítő rágalmazásnak tekint. A panaszolt czikkben a 2-ik kikezdésben az áll: A bizottmány határozata lelki pásztorainknak azért nem tetszik, mert befolyásuk elejtetett, s hogy a katekizmuson kívül még más dologról is oktatást nyerjen az ifjúság. A 3-dik kikezdésben: a káplán azon népet fanatizálja, melynek miveltségével vajmi keveset töröd- -nek lelkiatyáink, — hogy nemes haragjában vádló a bárki iránt tartozó tiszteletről megfeledkezett, — hogy ezeket mondotta volna: „gyalázatos, hogy az clőbb)fe!ekezetiuek nyilvánított iskolát községire változtatták, hogy a városi tanács ostoba, hogy gazembereknek czimezte azokat, kik e határozatra adták szavazatukat, — hogy azt mondotta, miként ezekre 25 botot, az indítványozóra pedig 50-et vágatna, és hozzá török mód szerint addig veretűé a talpát, mig bele nem halna; végre a 4-ik kikezdésben ázván vádlóról állítva, hogy álszenteskedő. Ezekben becstelenitő rágalmakat látván, melyek a sajtó törvény 12. §, rendelkezése alá esnek, s miután vádlott a vizsgáló biró előtt magát, a czikkirójá- nak elismerte, s azt is kinyilatkoztatta, hogy a káplán ezen nyilatkozatait át akarta adni a nyilvánosságnak, kéri őt elmarasztalni. Ezután az „Alfüld“-ből a kérdéses czikk felolvastatván, alperes kéri Fekete Ferencznek f. alatti tény leírását felolvastatni, a minek azonban felperes tiltakozása, s a 24. §. folytán a tanácskozásra visszavonult törvényszék nem ad helyet. Dr. Füzesséry Géza megkezdi igen kitünően tartott vádbeszédét, de a melyet, valamint a többi beszédet is, csak kivonatban adhatunk, miután lapunk terjedelme a különben kitűnő vád- és védbeszédeknek, válasznak és viszonválasznak közlését nem engedi. Vádló felemlíti beszéde kezdetén, bogy a régi görögök, a mívelődés első képviselői, az emberi méltóságnak, a társadalmi szabadságnak legszentebb biztosítékát az igazságot bekötött szemmel képviseltették, pedig ez téves felfogás volt, s rnár lehullott a fátyol s a rabláncz s most már a nyilvánosság korát érjük az igazságszolgáltatás tekintetében Aztán a sajtó feladatát fejtegetve kérdi, hogy ki merészelné a sajtót korlátolni akarni, s megtámadni azon bátort, ki nyílt sisakkal, a sajtó terén küzdve lép fel nézetei mellett. De a sajtószabadság nem végczélja az emberi társadalomnak, nem oly gyümölcs az, mely éretten bárki kezébe hulljon, hanem egy olyan fa, mely a szerint, a mint ezt ápolják s a miként öntözik, vagy éltető TARCZA. FLORETTE vagy IV. Henrik első szerelme. Fordította: H. Kiss Kálmán. (.Folytatás.) III. Rózsa a nyilveszsiön. A kővetkező nap ismét uj lövés tartatott narancsokra. — íjjászok, azután nők, lányok 6 férfiak nagyszáma volt jelen, Nézők többen valának mint a múltkor, gondolván hogy minden nap lesz nevetni való. A ki azonban el nem jött, az maga volt a király. — 0 kon maradt gyanithatólag államügyekkel foglalkozva. Most minden ijjász jobban talált mint tegnap, sa neracziak meg: nein foghatták, hegy az udvaronezok mindössze egy rövid éj alatt, hogy leheltek oly ügyesekké. — Most számos narancsot lőttek le. Hátrább (ették a czélt. Ott is hő maradt szerencséjük. Guise herczeg mesternek bizonyító be magát. Czélzoll az utolsó narancsra és találta. Ez kellemetlen dolog volt Henrikre, mivel egy narancs sem feküdt elölte már. Pedig ö szeretett volna ifjú vetélytársával fogadásból egyet lőni. — Jobbra balra nézett oly tárgy után, melyet czélul tűzhetne ki Szemei egy 15 éves gyermekded leányarczczal találkoztak. Ott állt egyszerit öltönyében, szelíd arcza kalapja által árnyalva, ingerlőn mint a szerelem, bánat nélkül mint az ártatlanság. Gyorsan ugrott Henrik a neraczi Vénus elibe. Bizonyosan nem őt, hanem a kehién levő rózsát akarván nyila elé czéltárgyul kitűzni. E rózsa oly üde volt, mint «Maga a leányka, hólyagos szirmai között sötét vörös középponttal. Henrik kérte a virágot, s a kis Vénus a kehlefelc tűzött rózsa után nyúlt, s aztán elpirult, és mosolyogva adá át képmását. Henrik gyorsan elfúlóit vele a czélhoz, s kitűzd a rózsát, s ismét visszaszaladt a pályatérre. „Uram herczeg 1 most legyen ön győztes. Olt az uj czél, Önt illeti az első lövés 1“ — Szólt Henrik, miközben sebzett ujjából, melyet a rózsa tövise megszűrt, —jött a vér. Ujja nem fájt úgy, mint maga sem tudta mi je, és miért? — Csakhamar szemközt találta magát a rózsa képmásával, ki ama szelíd fájdalmat okozta. Guise herczeg felvonta ivét, — czélzoll, ■— a nyil- veszszö elröpült; de nem talált. Henrik is czélzoll, s tekintetét hol a kis lányra, hol a rózsára vetve lőtt, — s a nyílvessző a rózsa szivet fúrta át, „Kegyed győzött!“ — szólt Guise. De az ifjú bearni herczeg biztos akart lenni, s a czélhoz futott, kivonó a deszkából a nyilat, melyen mint egy száron ült az átfúrt rózsa. Majd a csinos lánykához futóit s a rózsát és a győztes nyilat egy könnyű főhajtással adta át neki. „Kegyed ajándoka tett engem szerencséssé“ — mondd. „Ön szerencséje pedig e szegény rózsát szerencsét- lennélelte“ viszonzá a lányka, miközben gyöngéd ujjával a rózsát a nyliról megszabadítani igyekezett. „Elégtételt veszek kegyednek a bűnös nyílon!“ „Azt nem kiváltom“ — válaszolt a leány. „Úgy hiszem kegyedet inegsérté az éles nyíl“— szólt Henrik, s látta a legszebb ártatlanságét, mint szógyenelle önmagát, a mint fölnézett reá, lesütó fejét és elpirult. — Henrik szintén elpirult, kezét ünkénytclenül keblére leve, mintha valami szerencsétlenségtől tartana. — Egy szól sem tudott többé kiejteni, s lesütött fővel némán ment vissza a pályázókhoz. A játéknak vége volt. — Az ijjászok visszatértek a várba, mihelyt a szürke homály a síkra feküdi; a nézők eloszlottak egymás után. — A leányka a nyíllal átfúrt rózsával küvetö játszótársait, kik sok mindenről csevegtek. A kis leány hallgatag volt, s az átfúrt virágról gondolkozott; úgy nézel ki, mintha saját sziveoskéje volna átfúrva. — Midőn a pályázók már a vár elölt állottak, Henrik még egyszer visszatekintett, s a nézők közt egy valakit keresett; de a ki nem volt többé felfedezhető. „Ki az a csinos kis leány, kilül a rózsát elvettem?“ — kérdő anyja Johanna királynő egy nemcssélöl. „Ez a várkertész leánya“ — felelt a nemes — „ós mind atyiának, mind saját nevének becsületére válik.“ „Hogy hívják őt?“ „Most Floretténck, majd Flórának." — „Florettének?! . . .“ monda Henrik; s valóban nem tudta mit mondott. Mégcgyszer szét nézett, a nélkül, hogy tudná mit néz. IV. De la Garenne forrás. Henrik éleiében sokat hallotta e szót: szerelem, és siket is lett volna, ha a párisi udvarnál nem hallotta volna. De ezt oly kevésbé érté, mint az arab vagy chaldeai nyelvet, — melyekről pedig épen annyi tudomása volt, hogy lenniük kell a világban valahol. — Azonban könnyebben megtanult szeretni, mint arabul beszélni, — későbbi éveiben épen azért lönhirressé. —Tudjuk csatáit, győzelmeit, melyeket Frankbon koronájáért vivőit, — nem oly nehéz számba venni, mint szenvedélyeit. — Még ma is énekelnek a szép Gábriellé de Estres, — a kecses Henriette Balsae d’ Elragenes, Jacqueline de Beuil, Charlotte, des Effarts, és másokról, kik mint rózsák virultak a nagy Henriknek tövisekkel gazdag életkertében. De mind ezek közt kiket szeretett, egysem volt olyan, mint a kis neraczi Florette;— egy sem volt talán szebb? — Nem! — Egy sem volt szeretelre méltóbb, ki hfl szerelmesének viszont szerelmére méltóbb legyen. Ez volt Florette. Az átfúrt rózsával szive is át volt fúrva, — a mint Henrik a nyílvesszőt neki adá, és a homályban rá egy égő tekintetet vetett, szép szemei lelve valának édes könnyekkel, melyeket egy óvatlan szivében fekvő nyil szúrása okozott Most kezdődött a gyermeknek balszerencséje, és ' senki sem tudta, mi történt vele. Florette ébren álmodozott, mindig előtte állt Henrik a nyíllal, s egész éjjel nem tudott elaludni. Henrik szórakozást keresendő a várkertbe ment, — s minden virágot a legnagyobb gond és figyelemmel vizsgált, gondolkozva felette, vájjon nem a Florette kedves kezei ültették, — vagy ünlözgelték-e?— A ki Öt egy-
