Tiszavidék, 1870 (4. évfolyam, 1-50. szám)
1870-11-07 / 45. szám
módszerben kellő jártassággal nem bíró tanitók között voltak kitűnőek, azaz kitüntetésre érdemesek: még ezen állásponton sem adunk igazat Sz. K. uramnak;—ő ezt tagadja, Sz. K. mindent tagad, és él- j czeskedik is szúnyog csípésekkel, de állításait igazolatlanul hagyja, az ő indoklása ezekből áll: „hamis elv a világon nem létezik, lelkész ur tapasitalásból ir, sokra vitte ön tapasztalását Káliéban, Felkán máskép gondolkoznak, Kálióban későn kelnek fel!“ sat. Ezek az Sz. K. bizonyos indokai. Mondja Sz. K. ur azt is, hogy kitűnő tanító nem lehet, a ki az uj tanmódszerben kellő jártassággal nem bir: de mi nem hiszszük neki, mert állítását beigazolatlan hagyja. Mi úgy tartjuk, hogy a tanmódszer magában nem tanít, a legjelesebb tanmódszer is csak ügyes kezelés mellett válik sikeressé, ügyetlen kézben csak eltörpül az,! Vagy azt hiszi Sz. K , hogy az uj tanmódszer mellé szorgalom se kell, mi azt hiszszük, hogy az uj tanmódszer a tanító ügyességére és szorgalmára vau alapítva, a mennyiben alapelve a tanítás, nem pedig a taníttatás 1 és épen azért sikeresebb az uj tanmódszer, és épen azért a szorgalom a kellő ügyességet nemcsak kipótolja, hanem az is megtörténhetik, hogy a tekenős béka a versenyfutásnál elnyeri a pályadijat az ügyes futó nyúl elől, ha az elbizakodottságában restelkedik. És ha már ily körülmények között a kitűnő osztályzatot nem a tanmódszernek, hanem a ielmutatott sikernek Ítéli oda az iskolavizsgáló küldöttség, talán mégiscsak nem ád ki magáról olyan szegénységi bizonyítványt, mint Sz. K. ur a ki minden lébe bele mártja magát az ő felkai világ zugában, még a f.- szabolcsi tractus belügyébe is 1 És Sz. K. ur, kétségen kívül, ha t. i. reá volna bízva, azon tanítóknak ítélné oda a pályakoszo- rut, a kiknek tanítványai a b-ét nem bé-nek, hanem bö-nek mondanák, s az ábécét nem az á-n, hanem 1-n kezdenék, ha szinte egy év alatt olvasni nem tudnának is! Már ha Sz. K. uram jobban kedveli is elől az i-t, s azután az á-t; mi kitűnő tanítónak mindig azt tartjuk N.-Kállóban, a ki több eredményt képes felmutatni. — Ismertünk mi tanítót, a ki hat hét alatt középszerű tehetségű gyermeket a régi tanmódszer szerint is megtanított olvasni, ismerünk olyat, a ki az uj tanmódszer szerint két év alatt is alig képes annyit felmutatni: hanem azért Sz. K. bizonyosan ennek adná a jutalmat, ha t. i. reá bíznák. Ilyen nevetséges dolgokat állít Sz. K. s hogy recontrájára a koronát feltegye, kétségbe vonja a képezdében megjelent tanítóktól a jó akaratot, az igyekezetét, s az ügybuzgalmat is; sőt indokolhatlan sophismával azt állítja: miszerint „uem hiszi, hogy azok mentek volna a képezdébe, a kiknek keblében hivatások fontosságának eleven érzete honolt volna, mert ha honolt volna, bizonyára lenditének annyit, hogy a nevelésügy újabb mozzanatait figyelemmel kisérték volna!“ És honnan tudja Sz. K. hogy nem kisérték? — ő ezt nem tudja, de miután Felkán ő azt igy gondolta ki, denique nem hiszi, de hogy mért TARCZA. FLORETTE vagy IV, Henrik első szerelme. fordította: H. Kiss Kálmán. I. Az ifjú bearni herczeg. Nerac Gascogne egyik csinos városkája nagy ünnepet ült; mert IX. Károly frank király fényes udvarával a navarrai udvar látogatására jött, — mint ez máig is Írva áll minden neraci krónikában az I56fi-dik évszám alatt. A látogatás indoka s czélja nem más volt, minthogy a frank király a navarrai királynő fiát Henriket, — ki előbb a párisi udvarban neveltetett, — anyja karjai közé annak saját kivánatára visszavezesse. Henrik ekkor 15 éves, de testalkatáról Ítélve !8-nak gondolta volna bár ki is. Allán most kezdett a szakái pelyhedzeni, s arcza fehér volt mint a tej, s piros mint a vér; de szive kemény mint az edzett kard, s karjai erősek voltak a fegyvergya- korlatátől. Virgoncz szilaj ifjú lön, ki örökké lovagolt, vadászott, vívott, s mászta a hegyeket és sziklákat mint a zerge. Nevelője s udvarmestere az öreg Lagaucherie sokat vesződött vele; de mindamellett is az ifjú herczeg oly szerelettremélló, oly szellemdus, s oly jó szivü volt, hogy akarva sem lehetett reá haragudni. És ha tulment a határokon, csak emlékeztetni kellett kötélyeire s a becsületre, s ismét szelíd lön mint a bárány. Ez pedig nagyon sok egy oly ifjú úrtól, ki egy országot vala örökölendő. A neraciak ezért sokkal szívesebben látták a virgoncz Henriket, mint a frank királyt minden felséges pompával. Mit is lehete rajta kocsijai, lovai, lovagjai, testőrei s drabantjai daczára látni ?... . Egyedül a hintóhoritók, kocsigyártók, szabók s más ily egyének kik valamely kézműiparban akarták magukat tökélyesbiteni, bámulhatták. Az emberek mindig örömestebb szemlélik azt, a ki kivívja mintegy önmagának a viselete által megérdemelt becsültetést, ennélfogva a noraciak is szívesebben látták a reménydus bearni herczeget, ki szeretetökre érdemessé nem hiszi, ezt ő ugyan maga sem tudja megmondani. De hát Sz. K. uram beéri azzal, hogy midőn mi ama tanítókat „a kor szózatát megértőknek“ nevezzük: ilyen formán czáfolja meg: „későn kelnek fel, tiszte- letes urék N.-Kállóban!“ Már hogy tiszteletes urék N.-Kállóban mikor kelnek fel , azt nem bízták Sz. K. uramra, csakhogy annak idejében felkelnek, és munkálkodnak: hanem hogy Debreczenben vagy is akarám mondani Felkán később kelnek fel, azt lentebb kimutattuk. De ha ön ezt sem hiszi, akkor megengedjük, hogy az ön elméjében pedig talán nagyon korán is ébredeznek, mint a falu azon „apró hajnal hirdetői,“ a melyek idősebb társaik kukurikulását halva, neki berzenkednek s nyakukat nyújtva erőlködnek a kottaszerü nótát utánok fújni: de az ének közepén belesülnek, s aztán még egyet alusznak, mig csakugyan megvirad. Jó lesz még Sz. K. uram önnek is egyet aludni, s megvárni mig a világ valamelyik zugában egy id. tanitóképezde nyittatik, hogy azt megvizsgálván, elmondhassa: „Boldogok akik láttakés nem hittek!“ (t. i. hogy már most önnek ) Több kifakadásainkra Sz. K. ur nem telel, igy legkönnyebb recontrázni, legalább beismeri, hogy re- contrája írása nem az ügy iránti lelkesedés (pedig ő ezt akarná elhitetni) hanem „kifakadasaink“ azaz neki nem tetsző egyes kitételeink indították, a mint hogy contránknak lényegesebb pontjait érintetlen is hagyja, a tarokkokra pubokat dobál, apubokat pedig, melyekre mi súlyt sem igen fektettünk, erős tarokkokkal veri agyon. Tehát mi is bevégezzük észrevételeinket, bocsánatot kérve az olvasó közönségtől, hogy becses türelmét ily hosszadalmasan vettük igénybe. Azon nyugodt öntudattal zárjuk be részünkről e vitát, hogy azt sem elő nem idéztük, sem arra semminemű önérdek által uem vezéreltettünk : hanem egyedül és tisztán, azon minden oknélkül megtámadottak érdekében szólaltunk fel az Sz. K. piszkolódásai ellen, a kik azt részint hivatali állásuk, részint szerénységüknél fogva nem teheték. Mi előbbi czikkünkben Sz. K. ur személyiséget nem bántottuk, csak amennyiben az iró tárgyától nem volt elválasztható; — ő azonban recontrájában elbizakodott gőggel személyeskedik, ha tehát ezen ismeretlen lángésznek némi részben visszaadtuk a sértéseket, ezt tettük azért, mert az ő személyisége más hangot nem érdemelt. Sz. K. uramhoz pedig még csak azon szavunk van, hogy miután jóindulatú tanácsunkat nagy döly fősen visszautasította; — mi is visszautasítjuk az ön gyarló figyelmeztetését, s kijelentjük, hogy egyátalá- ban nem vagyunk hajlandók hinni, a mit ön a világ valamelyik zugában kigondolt; t. i. hogy mi magunkat előbbi czikkünk által compromitáltuk volna. Ha ön előtt netalán compromitáltuk volna magunkat, arra semmi súlyt sem fektettünk. Különben ha valaki a méltatlanul megtámadottak védelmében magát talán compromitálná is: az nem von maga után oly gyatelte magát, mint a királyt, ki mindig komolyan, s méltóságot negélyezve járt, s ki a neki köszönök üdvözletét is alig fogadta. — Henrik mindig szívélyes és leereszkedő volt, s mosolyában volt valami elragadó keltem. Legalább Neracban minden menyecske és leány egy szívvel lélekkel azt bizonyitá. — Az ily dolgokban pedig a nők kétségtelenül pontos mii-, vagy is természetismerök A király kíséretében sok szép daliás ifjú volt, igy például a bearni herczegnél három évvel idősebb Guise herczeg, kinél csak Henrik volt barátságosabb s elözéke- nyebb. Az ifjú Guise herczeg jól ismerte Henrik ezen előnyét, s gyakran kellemetlenséget okozott neki, s gyanithatólag azért sem igen szívelhette a navarrai király fiát. Mindketten együtt nőttek fel, játék és ifjúságban társak valónak, t még is alig állhatták egymást. A frank királynak most is valami czivódást kelle köztük eligazítani; de az elválás perczekor Neracban ismét czivódás támadt köztök. II. A czéllővés. A sok ünnepélyekben kifáradva, végre ezéllövést tartottak. A király fájdalom maga is igen jó Íjász volt. — Hiszen tudjuk mint lövöldözte hat évvel később a neraci ünnepély után — a párisi vérnászon — saját hugenotta alattvalóit. — Nevacon a királynak sok szeszélyes ötletei támadtak, — á többek közt nevezetesen egy narancsot tűzetett ki mérhetetlen távolban czélul, Ha a király vagy valamelyik Herczeg találta a czélt, az a legjobb lövőnek tartatott, más nem igen merészelt jobban lőni, bárha mester volt is a ezéllövésben. — így ment ez itt is. Egy udvaroncz sem bátorkodott az arany gyümölcsöt eltalálni, s a czéltalálással a király szerencséjét, vagy is inkább azon hiúságát elrabolni, hogy ö a legjobb ijjász a nap alatt 1 — így csalatnak meg 8 nagy urak, s neveltetnek ki hátok megett! — Guise herczeg jeles ijjász volt; de még jelesebb udvaroncz. Természetesen lávol hullott le a nyilveszszeje a szép narancstól. Mögöttük sok néző volt, mind a várból, mind a városból, — mindannyian ünnepiesen öltözve. E jó emberek erősen hitték, hogy a király legnagyobb mestere az ijjlüvésnek; mert az ö nyilveszszeje hullott le legközelebb a narancshoz. — Hjal e jó emberek nem értették az udvari ijjazás mesterségét! E pillanatban hangzott: „elő a bearni herczeg!“ És előlépett Henrik kézijjával, — rátette vesszejét; ezélzott, lázatot, mint a ki másokat compromittál. A ki magát compromitálja, maga szenvedi a rósz következményeket, de a ki másokat compromittál, annak néha az orrára is szoktak koppantani. Ha tetszik önnek, folytassa élezeskedó sületlen piszkolódásait; én kihívom az „ultimo pagátot,“ üsse el ha még taroltja van: de önnel többé toliamat össze nem mérem, a mennyiben a felette netaláu ki vívandó győzelmet sem tartanám valami nagy szerencsének, a veszteséget pedig fegyverei ellenében nem szégyenlen ém 1 Kelt N.-Kállóban, Október 22-kén 1870, Gyöngyös)’ Sámuel, ref. lelkész. A mi herczegprimásnnk(Sz. K.) Magyarország kalh. föpászlora Simor János esztergomi érsek az újabb r.dolgok hallatára nein maradhatott szótlanul, egy iratot bocsátott világ elé. Hírhedt levelében a pápáért jajveszékel, s „rabló-merényletnek“ nevezi a szent város elfoglalását. E kiáltvány elsorolja azon pápa-háborgatásokat, melyeket az ég megboszult, s ezzel vigasztalja érsekünk IX Pius ö szentségét is; elbeszéli Simor hogy a „legelvetemedeltebb,“ „gyilkos* és „istentelen“ emberek hányszor megtámadták u szent széket, de az „isteni gondviselés“ s a „pápai sereg hősies ellenállása“ megmenték azt. Az a „rabló Viktor Emanuel“ sem merte „a legrégibb és legszentebb jogú monarchiát megfosztani“ birtokától, mig Napoleon szabad lábon volt. De megbünhödik V. E. „erőszakos“ hódításáért. Mert — vigasztalja Simor Piust — 29 pápa inarlyrságot szenvedett, mégis fenn van a pápaság. Kár volt itt nem idézni Simoniak, hogy 31 pápa bitorlónak és eretneknek bélyegeztetett, s hogy II. Pius IV. Sixtus, Vili. Innocenz, VI. Sándor, III. Pál „szent“ fogadásaik daczára gyermeket nemzettek, és VI. Leót, ki gyermekágyban halt meg; szinte épületes vigasztalás lett volna a római lörvénytelcngyermekek kimutatása is,melyek hatalmas okok arranézve, hogy ne féltsük a „szent“ pápát, az „istentelen rablók“-lól. Istentől van rendelve a pápa világi hatalma, s ha ez — S. szerint — elvész, nem jöhet össze a zsinat az „emberiség üdve s magasabb érdekei“ felelt szabadon tanácskozni I A pápaság nem emberi nagyravágyáslól működik, s nem is törekszik földbirtokra. És a Vaticán, meg Simor mégis a földbirtok elvesztéséért siránkoznak 1 A szentszék világi hatalmának megfosztása szentségtelen törekvés. Szegény Simor! Ugyan mi történhetik még vele, midőn iszonyodik azon gondolattól is, hogy a pápa oly kormány kezébe kerüli, mely törvénynyé emelte, hogy azon pap, ki teendőjét „ok nélkül“ nem teljesíti, pénzbírsággal s börtönnel lakoljon. Tehát még sem elégelte meg a heverést. Szegény Római Ha beteljesedik, mit Simor jósol neki ,. . Ezek a „mindenünnen szedett istentelen emberek“ elrontják Rómában a jó erkölcsöket, felforgatnak mindon erényt, — ha ugyan még volna ott mit. — És e „kommunisticus rablás* csak azért van, mert a pápa az istentelenségre“ vezető újításokat nem fogadta cl. Már most hívei a csalhatatlan Piusnak 1 — hogy megszabadítsátok Rómát az ördögtől, a rabló Victor Émanu- eltöl: kövessétek főpásztorotok intését, könyörögjetek az egyházért: mondjatok 3 „miatyánkot,“ három „üdvözlégy Máriát.“ Imádkozzatok földi istenetekért!--------------.-----------------------—é s a narancs az első lövésre nyiljától ketté hasadt. — A nézők közt lassú moraj hallatszott, s a jelenvolt hölgyek egymás közt susogni kezdettek, mi a királynak épen nem jól esett, ki sötéten és mogorván jártatá a tömegen tekintetét. A játék szabálya szerint most ismét Henrik akarta kezdeni a lövést, és elsőben is az ujjonnan kitett narancsra lőni. A király ellenben igy gondolkozott magában, — én mégis csak király vagyok I — s nem akarván az első lövés szerencséjét megbocsátani, — mondá gúnyosan ez „a legjobb rendben megyI“ Henrik feleié: „Valóban! Szabályszerűen megy 1“ A királyok azonban ha boszusok, kevésbé vigyáznak a szabályra. Ennek daczára Henrik elfoglalta helyéi s czélozni akart, midőn öt a király durván hátrataszitá.Ezt nem lehet neki rósz névén venni; mert épen oly ifjú, s oly szeles volt, mint a berani herczeg. Henrik a természettől is önfejű lévén, — a vett taszítás után pár lépést tett hátra, s felhúzta kézijjának idegét — s arra egy nyilveszszöt tön a király ellen. A király megijedt, gyorsan viszszafutott s egy vaa- tag udvaroncza mögé vonult. — A vastag ember midőn hasának irányozva látta a nyilat, felkiáltott: „Mordió !“ — s kezeit oly szélesen mint csak lehete hasára fektető. Henrik ámbár boszus volt, avastag ember láttára, ki mintegy remegő bástya állott a király előtt — nem tudta kaczagá- sát elfojtani. — A neraczi lányok az ifjú herczeget mód- nélkül kaczagni látván el kezdtek mosolyogni, — a nők szinte. — A nevetés mint a sirás ragályos. Mint Éva Ádá- mot hajdan a nyalakodásra csábította, úgy most utódai a férfiakat nevetésre ingerlék. Mindenki nevetett, kivéve az udvaronezokat, kik az egész dologhoz igen különös képet vágtak. A királynak s az előtte álló vastag urnák azonban a legkissebb oka sem volt a nevetésre. — „Távolitsátok el a Bearni herczeget!“ kiáltott. Szerencsére jelen volt a bölcs Lagaucherie, Henrik nevelője. Növendékét karjára vette s gyorsan a várba sietett vele. Még a távolból is hangzott Henrik nevetése, Hogy e kis czivódás Károly és Henrik közt kiegyen- litetett, s nem lett belőle mindjárt háború, — magától érthető. Henrik meggondolatlan ifjoncz volt, s miután megkérte a királyt, minden abban maradt. (.Foly. köv.)
