Tiszavidék, 1870 (4. évfolyam, 1-50. szám)
1870-10-10 / 41. szám
IV. évfolyam 41. szám, .étfő, október 10. 1870 Kiadó hivatal Illincz Gyula könyvkereskedésében NYÍREGYHÁZÁN. Szerkesztői iroda: ifj. Csáthy Károly könyvkereskedésében DEBRECZENBEN, Bérmentetlen levelek einem foVegyes tartalmú hetilap. Nyílt tér alatt minden három hasábos garmondsor 25 kr. és 30 kr. bclyegdij. Előfizetési díj: Kiadóhivatalban égési évre 5.50 Házhoz vagy postán küldve 6.— Félévre ............................3.— É vnegyedre .... 1.50 Hirdetések dija : minden 5 hasábos petit sor egyszeri igta- tusánál 5, többszörinél 4, — bélyegdij 30 kr. Előfizethetni HTylregyházán Illincz Gyula (előbb ifj. Csáthy Károly) könyvkereskedésében főpiacz. Bebreczcnben ifj. Csáthy Károly könyvkereskedésében, l*esteM Grill Károly m. k. udvari könyvárusnál és Petrik Gézánál hol egyszersmind hirdetések is felvétetnek Még egyszer „az ideiglenes tanitóképezdékről.“ „Recontra.“ A tárgy valóban megérdemli, hogy beszéljünk róla. Tisztázzuk tehát az eszméket. Annyit azonban kijelentünk, hogy Felkán nem oly éles szavakkal szokták az eszméket tisztázni, mint N.-Kállóban. Ne csodálkozzék tehát Gy. ur, ha mi az ő „felületes elméjére“, s a jelen „időkkel teljes ismeretlenségére“ nem fektetünk nagy súlyt czáfolatunkban. Mi ügyszeretetből, higgadtan, de őszintén szólunk. Nagyon sajnáljuk, hogy Gy. ur nem értett meg bennünket; azon meg épen csodálkozunk, hogy ezt ő maga is bevallja s mégis czálolat Írására vállalkozik! Hogy Gy. ur csakugyan nem tudja, mily szempontból indult ki czikke Írásánál, világosan mutatja az, miszerint egy helyen azt írja: „nehogy a közönség azt vélje, mintha Sz. K. ur ezen czikk megírásánál felhasznált adatokat az itten (Káliéban) létesített ideiglenes tanitóképezdéből vette volna“ — felel arra; másutt pedig azt mondja, hogy „minden indokolás nélkül“ kegyeskedtünk Kalló nevét oda dobni. Nem értjük azt mi sem, hogy a „nagy közönség“ mikép érthette volna czikkünket a káliói képezdére, mikor Gy. ur azt vallja, hogy Küllő neve „minden indokolás nélkül“ lön oda dobva?! Vagya „nagy közönségről“ nem tesz fel annyi józan eszet, mint neki van? Sietünk felvilágosítani Gy. urat ez eszme zavarában. Valamely tárgyról a világon bármely zugban lehet gondolkozni. Mi Felkán merészeltük ezt tenni, felvévén tárgyul az id. tanitóképezdéiiet,— átalában ezen intézményt. És Kálló ezért idéztetett ott például, (tehát nem minden indokolás nélkül!) hogy e lapok megyéjében az a város tartott egy ily intézetet. S mi nem tettük tel a „nagy közönségről,“ hogy mást ért, mint mi gondolunk; nem hittük, hogy valaki „képezdék“ alatt egy képezdét értsen. De Gy. ur másként vélekedett, azért irta czikkét. Elveinket egy helyen „h a m i s“-nak 13 nevezi Gy. ur. Ez uj felfedezés Nagy Káliéban. Kár, hogy Felkán nem értik e kifejezést, mert ott azt hiszik, hogy „hamis elv“ a világon nem létezhetik, ha csak ilyet Gy. ur az id. képezdei tanfolyamon nem tapasztalt, mert;—mint Írja — tapasztalásból beszél. Ilyen alapon áll Gy. ur „contra Sz. K.“ irt czik- kével. Es mi részünkről örvendünk, hogy ő ellenünkben nem tudott határozott álláspontot foglalni. Ez mutatja, hogy közöttünk kevés a különbség s talán még ez sem volna, ha Gy. ur a nevelésügynek akarók mondani, Árvainak — a „meguagyságositott“ képezdei volt tanárnak — oly hőkeblü barátja nem lett volna. De térjünk már a tárgyra. Az ideigl. tanitóké- pezdéről irt véleményünket most is minden pontjában fentartjnk, s erősen hiszszük, hogy nevelés ügyünk ily féloldalu intézkedések mellett soha sem fog a kívánt magaslatra jutni, ha a kultuszügyér minden tanító számára egy feltanfelügyelőzött képezdét állít is. — Mert honnan kerül ki a tanitói magasztos hivatá- bu testület egy — hogy ne mondjuk, — nagy része ? A gymnasiumból. Bizzuk ezekre tehát a nevelés nagy és szent ügyét, melynek vezetésére kiváló lélektani ismeret és széles tapasztalat szükséges! Lehet-e kívánni is, hogy ezt a gymnasiumban elsajátítsa valaki? És ha einem sajátította: kikérkedik azzal, hogy azt tulajdonává képes tenni valakinek — nyolez hét alatt. — Kik magokat képteleneknek érezték a tanításra, azok nyertek oktatást az id. tanitóképezdében. Ezt mondók mi előbbi czikkünkben. Gy. ur tagadja *) Ezen czáfolalolt az .audiatur et altera pars« ránk nézve kötelező elvéből kifolyólag ezennel közöljük, kijelentvén, hogy a viszonválasznak szivesen engedünk tért, és saját néza- tiinket e tárgyban majd a vita befejezése után mondandjuk el. Szabó Antal, szerk. azt, sértésnek nevezi a jelentkezett tanítók ellen. De emlékezzék csak Gy. ur, nem ez-e a miniszteri felhívásnak is a lényege ? — Egyébiránt Gy. ur csak tréfálni látszik ellenmondásaival, mert fentebbi szavaink igazságát ő is megerősíti, midőn azt írja, „behivattak mindazon tanítók, kik a praeparándiai tanfolyamot benem végezvén, azuj tanmódszerben nem bírtak kellő jártassággal.“ Épen ezt mondjuk mi, csakhogy sokkal őszintébben. Pedig lelkész ur „tapasztalásból“ ir; és ez a tapasztalat nem sértés ? Sajátságos felfogásról tanúskodik Gy. urnák azon állítása is, hogy a régibb időben képezdék nem lévén, a régi tanítók nem sajátíthatták el az uj tanmódszert. Tehát Gy. ur azt óhajtaná, hogy minden évben gyűjtsük össze a tanítókat, és magyarázzuk meg nekik, mennyit haladt egy év alatt a nevelésügy; egy évig aztán ők otthon heverhetnének. Sokra vitte ön „tapasztalását“ Káliéban. — Már Felkán egészen máskép gondolkoznak. A tanítónak szorosan ismeretesnek kell lenni a tudomány elemeinek sikeres és hatályos tanithatása végett az illető ismeret legfelsőbb irányzataival, egész terjedtségével, és folytonos fejlődése menetelével. Nagy igazságot mondott az a német, a ki ezt kigondolta. Ezt valljuk mi is. Ha a tanító napoként figyelemmel nem kiséri a szakmájába vágó dolog folytonos fejlődését, tanítása gépies és sikertelen, hiába képezdéziink annak, többé az idő nem oly lassan biczeg már ma, hogy egy évi hátramaradást nyolez hét alatt kipótolhassunk. Ezt bizonyára lelkész ur is „tapasztalta.“ — És ha a tanító feszült figyelemmel jegyezgeti magának a nevelésügyi mozgalmakat és vívmányokat, van-e szüksége a legjobb esetbenis csak compendiosus nyolez heti előadást végig hallgatni? Pedig ezt kényelmesebb volna otthon tenni „a férfi kor delét túlhaladt, az ősz déré vei behintett, sőt el erőtlenedett“ tanítóknak is, mint „családjukat és gazdaságukat elhagyva.“ Szinte látom, mily készen áll Gy. ur kimondani, hogy honnan vegyenek pénzt szegények a szükséges eszközök megszerzésére ? — Oda értünk, honnan kiindultunk. Pénzt kell nekik adni, nem képezdéket. A tanmódszer változó, s e változás eszközlésére a tanítók vannak első sorban hivatva; s ha ók eddig nem bírtak elég lelki erővel s anyagi tehetséggel az önképzésre, ez a futólagos képezde, most öreg korukban, képes ezt nekik adni?--Azt elhihetik Káliéban, de Felkán sohasem. Azért neveztük itt az ideiglenes tanitóképezdét — átalában véve — hitvány foltnak a nevelés rongyos ruháján, mely használhatóbbá teszi a tárgyat, kivált szükség idején, de értékét nem neveli. Gy. ur egyoldalú és elfogult gondolkozását mi sem tüntetheti ki jobban, minthogy dicséneket zenge- dez Eötvösnek azért, mert a képezdébe felekezeti tekintet nélkül hívta fel a tanítókat. Ugyan kérjük, van-e ebben ma már valami szabadelvüség? Szoros kötelessége volt ez a miniszternek, ha már képezdét állított. A kötelesség teljesítésében pedig N.- Kállón kívül sehol sem találnak érdemet. Lényegesebb kérdés az, hogy kik az uj tanmód- szerint nem tudnak tanítani, neveztethetnek-é azok annyira jó tanítóknak, hogy egyházmegyeileg körözve kitüntethetek lennének ? Mert Gy. ur azt mondja, hogy a kallói képezdében volt tanítók több ízben voltak igy kitüntetve, holott más helyen azt mondja rólok, hogy ezek az uj tanulódban nem birtak jártassággal. Szerintünk, e nyilatkozattal Gy. szegénységi bizonyítványt állított ki az egyházmegyei iskolák vizsgáló bizottságáról, különben hajlandók vagyunk hinni, hogy ő ezt nem tapasztalásból, hanem téves felfogásból irta. Mert mit kellett jelenteni köröztetéssel való kitüntetésnek? — Azt, hogy tanítók! itt a példa kövessétek; ez felettetek áll; igyekezzetek utólérni! — Már pedig azt Gy. sem hiszi, hogy azon tanítók, kik nem ismerték az uj tanmódot, sikeresebben működtek volna azoknál, kik e szerint tanítottak ? S ha valóban kitűnő tanítók voltak azok, mi szükség volt épen ő rajok költeni? Ezt csak Kallóban tudják. Mi úgy vélekedünk, minden kornak megvan a maga vívmánya, ki ezt nem ismeri s fel nem használja, meghalt azon korra nézve, s kivált a nevelésnél képtelenség olyat gondolni, hogy a kor eszméivel ismeretlen ember a jelennek, illetőleg a jövőnek képezhessen polgárokat. Azt meg Gy. urnák sem hiszszük el, hogy azok mentek volna a káliói képezdébe, vagy akármelyikbe, „kiknek keblében hivatások fontosságának eleven érzete honolt,“ — mert ha oly nagyon honolt volna, akkor bizonyára lenditének any- nyit, hogy legalább a nevelésügy újabb mozzanatait képezde nélkül is figyelemmel kisérték volna. És Gy. ezeket a kor szózatát megértőknek nevezi! Későn kelnek fel tiszteletes urék N.-Kál- lóban. Tárgyunktól nem szándékozunk eltérni, azért Gy. ur többi ldfakadására nem felelünk. Csak megtámadott czikkünket akarók védelmezni, kopott foltnak tartjuk továbbra is az id. képezdéket a nevelés rongyos ruhájában; azt ugyan most is megengedjük, hogy használhatóbbá teszi a ruhát, de azt határozottan tagadjuk, és erről Gy. czikke még erősebben meggyőzött bennünket, hogy annak maradandó értéke volna. Azonban ismételve óhajtjuk, hogy csalatkozzunk. *) És most uram,uram, tiszteletes Gyöngyössy Sámuel káliói ref. lelkész uram, hogy „jó iudulatu figyelmeztetését“ megháláljuk, viszont mi is figyelmeztetjük önt valamire, hogy ha valaminek czá- folatába akar minden áron bárki érdekéből is ereszkedni: szíveskedjék tisztába jönni a tárgygyal, mondjon le csalhatatlansági hitéről, hogy — ne compro- mittálja magát erőszakos okoskodásaival. Szatmári Károly. Mozogjunk. Wyir*Bí»tor, 1870. oki. 5. „Szabolesmegye monographiája“ eszméjével ugyan elhallgattunk. A megyei bizottmány, úgy látszik, nem vette semmibe, hogy megyénk közlönyei a legmelegebb ügyszeretettel foglaíkozlak e tárgygyal, nem vette figyelembe, hogy a sajtóban egyesek részéről is buzditö szavak emeltetlek ez ügyben. Nem történi egy árva lépés sem, hogy a köz óhaj teljesüljön. A legmélyebb sajnálattal tapasztaltuk ezt a magunk részéről is. Talán félnek attól, hogy a terv, mielőtt létesülhetne dugába dől? — Hiszen nem a mese világban élünk most, hogy szánkba várjuk repülni a sült galambot. Kísérlet nélkül lemondani valamely dologról, ez legszelídebb néven tehetetlenség. Pedig most a cselekvés korszakát éljük. Rohan az idő, s a ki hátul marad, még arra sem ér rá, hogy az ajtót betegye, oly sietve kell haladni a kor után. Ne maradjunk mi oly hátra uraim I A világ népe mindenütt mozog, s a legelső leendők között látjuk, bármerre tekintünk, hogy mindenki a maga tűzhelye körül dolgozik. Seperjünk mi is a magunk háza elölt. Mi érdemesebb itt pedig a figyelemre inkább, minthogy apáinknak és önmagunknak maradandó emléket állítsunk — a történet Írásban. Az ezen ügyre nézve eddig tapasztalt közönyösség után reményt sem köthetünk alioz, hogy mostanában megláthassuk Szabolesmegye monographiáját. Tnlán örökre el halgattak vele. De bizzunk magunkban, ne csüggedjünk a más tétlenségén, sőt merítsünk ebből buzdítást a magunk részére. Egy czélnak száz meg száz útja van; ha egyik nem sikerült, ne rettenjünk vissza a.másik módtól. Hogy a bizottmány nem karolta fel Szabolesmegye monographiája esz*) Különben, hogy maga Eötvös sem lartolta ez intézményt valami nagy fontosságúnak, nagyon világos onnan, hogy az id. képezdéből a bonvédgyakorlatokra is eí engedte menni a lanitókal. Pedig ha hitette volna azt, hogy itt oly egeiverő (?) képeztelést nyernek, bizonyára megtudta volna ezt miniszteri hatalmával gátolni a Gy. ur «szabadelvű« Eötvöse. Sz. K.
