Tiszavidék, 1869 (3. évfolyam, 1-51. szám)
1869-08-01 / 31. szám
ségleteiböl némelyeknél megmarad, ezer Jieíyre talál a hova fordittassék, minden garas" felé ezer ür tátong, melyet okvetlen be kell födni; — már most aztán elkell-e szörny üködnünk, midőn az apák és anyáktól azt halljuk hogy „azt a nehány garast sem bírom megfizetni, mi az iskolába járatásért volna fizetendő.“ Elhihetik uraim, hogy a mi alsó osztályunk épen nem undorodik a tudományosságtól, hisz csak tekintsünk arczára s látjuk, hogy a szíve is fáj szegénynek, az ar- cza is elpirul, ha kimondania kell valahol, hogy hát őt nem járatták az iskolába, hogy sem írni sem olvasni nem tud. A mi népünknél nem az akarat, de a tehettség hiányzik. Ismerünk embert, ki mint maga mondá szívéből szeretne pénzt veretni, s rajta gyermekét iskolába küldeni, de nyomorult, koldus, oly annyira, hogy évek óta beteg felesége számára egy kisgengébb eledelt sem bírt megszerezni. Hogy fizessen ily ember iskola pénzt, miből vegye meg a tankönyveket? Itt segíteni kell a bajon, különben hanyatlik az általános műveltség s vele egyúttal természetesen ingó, veszélyes alapra jut népünk jövője is. Hány szegény, jó tehetségű, szép hivatásu ifjú üttetik el az élet legdrágább kincsétől a tudományoktól a szülők anyagilag szigorú helyzete miatt, hány lángész alszik ki az ekeszarv mellett, mely egyéb- kint világitó szővétneke leendett tán az összes emberiségnek! ......mindez megtörtént, — m egtörténik naponta s a jövőben is, ha mihamarabb ez aggasztó körülményen segítve nem leend. Megvalljuk ugyan, hogy vannak szülők, kik nem a tehetség hiánya, hanem inkább bizonyos mérvű értelmetlenségből áradó elfogultság folytán vonják ki magukat a tandíj megfizetése alul, s szükség esetében azért a nehány garasért ki is vonják gyermekeiket a tanodából; — hála Isten kevesen vannak ily rósz meggyőződésű szülők, kik méltán megérdemlik, hogy a hatóság a törvény szigorát éreztesse velők. A nagy többség azonban tesz és tenne, de a képessége gyarló, s a legszebb szándo- kát elölik a nehéz életgondok. A nép terhét meg kell osztani, hogy haladhasson; hatóság,emberbarátok s mindazok, kik az emberiség jótevői magasztos táborába sorakoznak tegyék ez ügyet mogfon- tolandóik közé, nyissák meg erszényüket itt, Reményemben nem csalatkoztam. Őseinkre s az itt vívott csatára vonatkozó holt tárgyi emlékeken kívül sokat hallottam, melyek bár csak gyarló mondák, de egy kilencz százados eseménynek levéti tanúi, méltók a feljegyzésre. Mielőtt azonban ezt tennők, jó lesz a történelemnek ezen eseményre vonatkozó szavait röviden ismételni. őseink egyik legkedveltebb foglalkozásának, mondhatnék egyedüli szenvedélyének a harczi kalandozásnak, egy félszázadon át, alig volt más oly szabad tere, mint Németország. Itt az embernél hatalmasabb lényektől tartatván könnyen űzhetek véres játékukat. A nép ellenükben minden fegyvert haszontalannak tartva, nem attól, hanem Isten és szentektől várta a védelmet. Ennek következtében a Jitania egygyel szaporodott : Szabadíts meg a magyarok haragjától; csodák, égi jelek, Istennek szentelt szüzek jósolták a magyarok jövetelét s in- ték a népet nem a védelemre, hanem a menekvésre. De szép lassacskán az ébredező önérzettel a nemzetet némi bátorság szállta meg s különösen 1. Henrik alatt már védelméről is kezdett gondoskodni. Városok épültek, melyeknek falai közül apró kirohanásokat téve, fegyverüket, erejüket a magyarokéval méregetni megkísérlők. Egy ily kirohanás alkalmával történt, hogy a város közelében portyázó magyarok közül egy föember, talán maga a fejedelem Zoltán elfogatott. A magyarok váltságdíjul nagymennyiségű ezüstöt Ígértek, de Henrik 9 évi fegyverszünetet követelt. A feltétel elfogadtatott s a legszigorúbb becsületességgel megtartatott. De alig telt el, megjelentek a magyar követek követelve a Lajos óta szokásos évi adót. Mire az ismeretes a magyarokat meggyalázó fül- és farktól megfosztott kutyávali eset törteink. A példátlan gyalázatot megboszulandók, valószínűleg még azon évben (933.) Szászországba törnek. De Henrik a 9 év alatt nevelt seregével utjokat állja és Merzeburg vidékén velők megütközve, közzülök 3li,0U0-et levág. Ennyit a történelem. Most legyen szabad az esemény részleteire vonatkozólag saját csekély tapasztalataimat elősorolni. hol a legszebb öntudat mellett a haza boldogsága s a nép újjászületése lesz a bőséges kamat. Laurényi Ferencz. Nyíregyháza, julius 31. (L.) Egy rémhir dörgi be ismét a világot, mely a kolostori nyomorult galádság álltok intrikáinak njabb vérlázitó tanúsága. A krakói karmelita nők zárdájában egy 21 év óta befalazva tartott őrült nő találtatott, kinek halálsápadt ajkai, midőn az igazságos gondviselés által ismét az életnek visz- szaadatott, legelőször is a tébolyodottság s kétségbeesés kínos gyötrelmei közt egy szerzetes elátkozására nyíltak meg. Mély gonoszság, aljas élhetetlenség volt e szerencsétlen növel a kolostorban — ez ocsmáuy bünbarlangban befalazva. Ne gondolja senki, hogy epébe mártjuk toliunkat midőn a katholicismusról Írunk, mi benső mély tisztelői vagyunk mindenütt a valódi meggyőződés isteni ildetének, s magasztalva kegyeljük a szív vallásos érzelmeit, mely önnön tisztaságában s egyszerűségében alkotó Istenéhez fel esd; — annyira elfogultak sem vagyunk, hogy egyesek hibáját az egésznek tudjuk be; de felforr az emberi kebelben a vér, midőn több oldalról csak bűn, átok, piszkosság, gyalázat, hereség, cselszö- vény s egyéb leirhatlan Isten és ember elleni vétek ördöge mutatja ki lólábait a kolostor- beli habitus alól. A kolostori élet — néhány kivételével — az egyháznak ép úgy mint a világnak sok fanyara vackort termett; ez tény, melyet csak gyermekesen tagadni, de czáfolni nem lehet. A szerzetesség — mondom ismét egyes rendek kivételével — a római egyház terebélyes fájának fattyú kinövése, — mért nem vágatnak le ez ágak, hisz ezáltal a dogmák nem érintetnek? mért tűr meg az egyház kebelében oly testületet, mely mint az emberiség salakja a szorongatott egyháznak ép úgy mint a lánczravcrt társadalmi újjáalakulásnak kegyetlen, gonosz porkolábja? Szívesen vetettük volna a krakói szomorú eseményre Jafeth köpenyét, de féltünk, hogy az emberiség felébredt lelkiismerete bennünket is — mint Noáhfiát — megátkoz. Szegény Ubrik Borbála, ha elköltözöl e pharizeus világból, ölelkezzék át szellemed A csatatér Lützentől délre, a Saale jobb partján egy 12 falu által övezett, körülbelül 1 □ rnfnyi egészen szabad térséget foglal el. A föld fenn sik, Saale felé halmos. Legmagasabb s egyszersmind főpontja, közvetlen a Saale mellett Keuschberg, jelenleg csendes kis falu. A csata évében ellenben (934) a harezosok nyers zajától hangzott e hely. Itt ütötte fel Henrik táborát. Itt sánczolá el magát, hogy a magyarok szokásos hadmodora, a hirteleni meglépés ellen seregét biztosítsa s hogy katonáit szoktassa, a sánczolathoz merészen közelítő magyarokban is hozzájok hasonló halandókat felismerni. Huzamos!) ideig tanyázhattak itt, legalább a mai napig is felismerhető sánezokban talált kézi malomkő-ék kopottsága azt engedik sejtetni. Hogy pedig a bekövetkezendő csatánál seregét Isten segedelmére is méltóvá tegye, a kéjhölgyeket táborából kiiizé (innen a monda szerint Kauschberg) kik a Saale túlsó (bal) partján három órányi távolságra menve s telepedve adtak léteit és nevet a mai Scortleben falunak. Az óhajtott isteni segély egy kedvező előjel képében csakugyan megérkezett. Henrik t. i. benső sugallatból lovastól egy lapos sziklára áll s ezen szavakat mondja : valamint e sziklán lovam patkóinak nyomai megmaradnak, úgy győzelmiem meg a magyarokat. És íme a ló patái a kemény sziklába, mint a lág agyagba siilyednek be. A hiszékeny nép még most is, a falu végén egy jelentékeny sziklában levő mélyedéseket Henrik lova patái nyomainak tartja. Innen északkeletre Skőleu falva, a merzeburgi krónika szerint a magyarok táborának helye. Van is itt ennek meglehetős nyoma. Közvetlen a falu mellett egy földsánczolat a nép által hunnsáneznak nevezve. Az elnevezés a benne talált nyílhegyek, hadi szekerezék, őseinknek kedvencz fegyvereitől származik. Valószínű, hogy a végzetes napon megmenekedett csekély számú hun sereg táboruk helyét felkeresve, számban és erély- ben megfogyatkozván, kénytelen volt magát elsánczolni. A két táborhely között van egy halom. Első pillanatra meglátszik, hogy nem a természet hanem ember műve. Nem előzi meg semmi hullámzó emelkedés, miként ez Galileiével s zengjetek dicseiteket Pio nonó encyelikája felett. A krakkói /.árdaeset. E hó 20-án a krakkói fenyitőtörvényszékbez egy ismeretlen kéz által Írott levélben azon jelentés él-ke-1 zett, hogy a mezitlábos karmelitaszüzek zárdájában egy Ubryk Borbála nevű apácza már bosszú évek során át egy sötét helyen erőszakosan elzárva tartatik. A fej nyitőtörvényszék alelnőke e jelentést a vizsgáló-biróval tudatta, ki azt a királyi ügyészszel közié s rögtön Ga- lecki püspököt felkéreté, hogy a zárdába bemenetelt nyerjen. A püspök a vizsgálóbíró előtt kijelenté, hogy e jelentés nyilván gyanúsításon alapszik; miután azonban a törvényszék képviselője szándékától nem akart elállni, s egy egyházi személynek kiküldetését határozottan követelte, a püspök végre Spital pápai praela- tust, mint pápai küldöttet mellé rendelé. Ezután a vizsgálóbíró, Spital s több hivatalos tanú kíséretében, a zárdába ment. A zárdába legelőször is Spital lépett be, ezt követé a törvényszéki bizottság; a kapusnő azonban ezeket csak a püspök engedelmére tett hivatkozás után ereszté be. A vizsgálóbíró ezután azt mondá a kapusnőnek: „Én azért jöttem ide, hogy Ubryk Borbála apáczával beszéljek.“ E szavak az apáczára ijesztő hatást tettek. Nehány lépésre bátra tántorodott s mondá: „Ez lehetetlen,“ s ezután egy apáczával rögtön el akart illanni, de a vizsgálóbíró mindkettőjüket letartóztatva, kijelenté, hogy a törvény nevében megtiltja nekik a távozást. A bizottság, az apáczáktól követve, az első emelet folyosójára ment, hol az apáczák egyike a vizsgálóbírónak „testvér“ celláját megmutatta. A cella a folyosó legvégén, a piszok elvezetésére használt csatorna közelében volt, befalazott ablakkal, kettős faajtóval, egyik felén tolókás nyilassal, melyen át nyilván az ételek adattak be. Egy kis, szabadon hagyott nyíláson át a börtönbe a fény csak néha-néha hatolt be. A hét láb hosszú s hat láb széles cellát kinyitották. Nehéz volna leirni azt, a mi a belépők szemei előtt itt feltárult. E sötét, a csatornával határos biizhüdt légkörű lyukban szalma fekhelyen egy meztelen, vadkinézésü, őrültnek látszó nő guggolt, ki a szokatlan fény s az emberek láttára kezeit kitárta s sirva könyörgött : „Ebes vagyok, könyörüljetek rajtam, adjatok húst s engedelmeskedni fogok.“ — E zug, melyben szalmán, mindenféle piszkon, s egy tálban rothadt burgonyán kivid egyéb semmi sem volt, e zug, melyet sem napfény, sem kályha nem melegített, lön az embertelen „testvérek“ által, e társnéjuk lakhelyéül kiszemelve; 1848 óta s igy 21 éven becsukva tartották. A „testvérek“ 21 éven át naponkint elhaladtak e cella mellett s egyiküknek sem jutott eszébe, hogy e szerencsétlen áldozaton könyörüljön. Félig ember, félig állat mocskos, sovány, aszott testtel, beesett arczczal, kóczos piszkos fejjel lépett elé e borzasztó alak. Tekintetét egy pontra irányozva, igy térdelt e szerencsétlen áldozat a karmelita szüzek zárdájában. A vizsgáló bíró Ubryk Borbálának rögtön inget adatott s a püspököt elhivatá. A püspök az áldozat láttára mélyen meg volt illetődve, az apáczákat egybe- bivatá s ez embertelen tettükért heves szemrehányásokkal illeté. „Ez a ti félebaráti szeretetetek ? ti fúriák vagytok, nem nők“ — igy szólt a haragragyult yiispök, s midőn a nők mentegetni akarták magukat, dörgő hangon rajok kiáltott: „Hallgassatok nyomorultak, el szemeim elől! ti vallásfertőztetők, el!“ A jelen volt gyóntató atya, egy öreg pap, azt a megjegyzést tévé, hogy a papi hatóság tudta ez iszonyatosságot, a mit a püspök s Spital hazugságnak mondtak, a püspök a gyóntató atyát s főnöknőt állásuktól azonnal felfüggeszté. Midőn Ubryk Borbálát kivezették, félve kérdezé : „Váljon nem fogják-e többé sírjába visszavezetni; a midőn azt kérdezék tőle, hogy miért lett becsukva, a természet alkotta halmoknál szokott lenni; meredeken emelkedik ez és mint egy gyászos eseménynek emléke sötéten, egyedül áll a síkságon. Ez a „Leichenhügel.“ Foglaljunk rajta helyet s vessünk egy pillanatot a mosolygó vidékre, hogy némileg egyensúlyozhassuk a komolyságot. mely a magyart e helyen önkénytelenül meglepi. Szemeink a kanyargó kék Saalen végig futva Mer- zeburg városán akadnak meg. Hegyes tornyai gúnyosan tekintenek e vidékre, pedig egy hálás tekintet jobban illenék; mert közvetve bár, de őseink adtak neki léteit. Jóval közelebb két kisded falucska, egymáshoz igen közel terül el Oebles és Schletewitz. E helyen kelt át Henrik a Saalen, midőn Keuschbergen táborba volt szállandó. A sereg épen átkelőben van. Henrik egy kövön pihenve étkezik. De ime portyázó magyarok jönnek s merész közelről nyilazva háborgatják az átkelőket. Egy nyíl Henrik étkező edényét találja, mire egészen indignálódva „hier ist uebles und schlechtes Essen“ szavakra fakad és ad léteit a hasonhangzásu falvaknak. A A kő még most is ott van a két falu között levő iskola előtt. Senkisem tudja, hogy honnan az itt a síkságon, de a regét, mely századok óta hozzá kapcsolva van, ismeri mimienki. Távolabb valamivel áll egy elhagyott templom. A műértő ezeréves építészeti emlék gyanánt, a nép pedig egy városka magyarok által lett végpusztulásának tanújaként tiszteli. Mennyi, és mily óriásiaknak kellett e nyomoknak lenni, hogy egy ezer évnek viszontagságai sem tudták azokat a nép emlékéből kitörleni. S a domb, hol ülünk a Leichenbügel, a közvetlen köriilte levő térség, a Leichenfeld; a komolyság mely itt reánk nehezedik vájjon mit jelent? Talán azt, hogy itt volt a barcz a legdühösebb, s hogy az itt elesett ősöknek ezreiről nevezi a nép e tért a tetemek mezejének; talán azt, hogy miként a nép hiszi, itt e domb alatt nyugosszák a dicső ősök nehéz küzdelmüknek fáradalmait. N. Gy.
