Nyír, 1868 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1868-02-29 / 9. szám
könyvtárt, mely tanulságos ifjúsági iratokat és iparosoknak irt műveket tartalmazna. E könyvtár jótéteményében nem csak a vasárnapi iskola tagjainak, hanem a legényeknek és mestereknek is lenne része. Ily könyvtár által lenne a fiatal nemzedék olvasásra szoktatandó, valamint általa a mesterek is sokoldalú felvilágosítást nyernének az iparvilágban folyton felmerülő uj találmányok és felfedezések fölött. — El nem mulaszthatom itt felemlíteni, hogy a külföldön ilynemű könyvtárak minden városban találhatók, sőt hogy az éjszakamerikai egyesült államokban ily könyvtáraknak szánt nyilvános épületek mindjárt az újólag alapítandó városok tervrajzánál számba vétetnek. De hogyan is haladhatna valamely város pol- pársága a haladó korral, ha ismeretlen a haladás mozgató erejével, a tudományos mozgalmakkal, az életkörébe vágó irodalmi termékekkel? Mert hát bizony a ki nem tanult és nem látott semmit, s azonfelül még nem is olvas semmit a nagyvilág folyásáról, az nem is tudhat semmit, annak sorsa el van döntve : el kell maradnia a világtól, vagy pedig ha mégis beleártja magát olyan dolgokba, melyekhez nem ért, csak szomorú bukás lehet a vége. — De ha pl. városunkban lenne is egyiknek-másiknak kedve tudomást és felvilágosítást szerezni sok újkori hasznos találmányról, hova forduljon felvilágosításért? — Állítsunk iparosoknak való könyvtárt, akkor az iparkodóknak és törekvőknek lesz hova fordulniok; és a kik elmaradnak, azok nem a viszonyoknak, hanem csak elfogultságuknak vagy restségüknek tulajdoníthatják azt. A könyvtár kezelése az intézetvezetőjére lenne bízandó, ki egyszersmind felelősség terhe alatt az egész könyvtárnak, valamint egyes műveknek épségben maradása fölött őrködnék. A helyiségre nézve egyelőre czélszerűb- bet nem ajánlhatok, mint hogy a város valamely elég tágas, már meglevő tanodái termet béreljen ki a vasárnapi iskolai óráknak. Kezdetben elég tágas lesz pl. a gymnasium első osztályának tanterme is. Nem olyan egyszerű egy leánynövelde számára helyiséget — nem csak találni, de százados, hangjait hallva, remegni kezdett egész testében, egy kimagyarázhatatlan érzelem hatása alatt fel- emelkedett fekvő helyzetéből s a mellette térdelő férfi arczvonásait éles szemle alá vette, s midőn annak kilétéről meggyőződött, egy pillanat alatt talpon volt, s felkapott borzas fövegét mélyen nyomta szemeire s komor hangon szólott, nem akarva elárulni, hogy felismerte jóltevőit : „Köszönöm uraim, eddig velem éreztetett jóságokat sem vagyok képes meghálálni, s minthogy utam most nem Varsó felé viszen, ajánlatokat el nem fogadhatom, nagyon távol esném czélomtól, ha ellenkező irányban kellettnék haladnom. Különben elég erősnek érzem magamat a tovább utazásra. — Itt nem messze várakozik reám inasom, kivel lóháton tovább folytathatom utamat. De alig végezé e szavait, egy pokoli gondolat villant agyán keresztül s önmagához eképen szólott érthetetlen hangokon, melyeknek elmondása közben ha sötét nem lett volna, csak ajkainak mozgása lett volna látható : „Antal! még mindig kezedben vannak boszud kiszemelt áldozatai; úgy látszik, hogy még a véletlen is kezedre dolgozik; vigyázz, légy okos és ravasz, még fel nem ismertettél!“ „Uraim! figyelmeztetnem kell önöket — mond hallhatólag — a farkasok most oly nagy számmal járnak, hogy töltetlen fegyverrel egy lépésre sem mozdulhatunk; mielőtt utunkat folytatnánk, töltsük meg fegyvereinket.“ Szavait végezve, ha látni lehetett volna, szikrázó szemekkel és egy gúnyos mosolylyal nézett megszabaditóira. „Azt épen tenni akartuk,“ — válaszolónak^,megszólítottak. „Bár szivességöket ismeretlen megmentőimnek megköszöntem s további gondoskodásukat visszautasitám, — mond ravasz arczkifejezéssel a százados — meg fognak bocsátani, ha még egy kéréssel terhelem önöket. Elkábult állapotom miatt mindeddig elfeledtem, hogy itt közelemben, nehány lépésnyire, az enyémhez hasonló gyilkos tusát vívott a vadállatokkal valami zerencsétlen, kinek megmentésére azon pillanatban siettem, midőn engem is körülfogtak a dühös vadállatok; azt hiszem, mivel megmentésére senki sem sietett, szerencsétlenebbül végződött sorsa az enyémnél. Uraim! keressük fel őt, legalább még megtudhatnék kilétét.“ „Mindent, mit emberi kötelességünk parancsol, csak ajánlani is. — Azonban tudnánk mégis igen-igen czél- és egyszerű indítványt tenni, illetőleg eszmét megpendíteni, ha csak visz- hangra találná. De egyéb nem is kellene hozzá, csak hogy viszhangra találjon — és segítve lenne a bajon. Ezen eszme röviden kifejtve a következő : A mint értesültünk, algymnasiumunk helyisége semmi tekintetben nem felel meg czéljának, s ha a tanulók száma az eddigi arányok szerint szaporodik — mire a legbiztosabb kilátás van —• a tanulóság egy része már a következő tanévben helyszűke miatt aligha ki nem szorul. Még kevésbbé felel majd meg a mostani gymu. épület, ha a meglevő négy osztály —• mire szintén kilátás van — egy-kettővel megszaporittatnék. Udvara nem csak testgyakorlati térvek, de még csak közönséges házi udvarnak is kicsiny : szóval az algymnasiumi épület mint ilyen a leghiányosabb. De a milyen hiányos mint algymnasiumi épület, épen oly czélszerü lenne leánynövel- dei helyiségnek, mert megfelel mindazon igényeknek, melyeket fenebb leánynöveldei épülettől követeltünk. Indítványom már most ez : tegye magát a város összeköttetésbe az ev. egyházzal, mint a melynek tulajdona a kérdéses gymn. épület; ajánljon fel ezen egyháznak gymna- siumnak megfelelő czélszerü fundust alkalmas helyen, pl. a volt széksógyüjtő téren az indóház felé vezető út szélén, és megfelelő mennyiségű építkezési anyagot, illetőleg téglát, és vegye át az egyháztól a mostani gymn. épületet leánynöveldei helyiségnek. — Ez könnyen kivihető és a várost semmi módon meg nem terhelő terv, mely által két, a városi közönség művelődését feltételező kérdés a legsimábban oldatnék meg. Evenkinti 600—700frtnyi összeg az előadottak nyomán elégséges tehát, hogy a .város mind szervezett megfelelő leánynöveldét, mind vasárnapi iskolát fentartson. Honnét vegye a város ezen összeget? — Valóban illemtelen dolgot vélek elkövetni, midőn e kérdést csak felállítani is merem. Mert hát ezen város mások ínségének enyhítésére legalább a fennnevezett összeg erejéig költ évenkint, nem lenne tehát képes megteszünk — viszonzának Arthur és Wladiszláw; — vezessen ön bennünket.“ E szavak után azonban Wladiszláw egészen Arthur mellé közeledve, e szavakat súgá lassú hangon : „Minden mozdulatát figyelemmel kell kisérnünk s a róka ravaszságát kijátszanunk.“ „Most menjünk!“ A három férfiú szorosan egymás után a százados vezérlete alatt előre indult s alig nehány percznyi haladás után egy nehány □ ölnyi szabad térre jutottak, hol a még itt-ott alátiindöklő csillagok világánál iszonyatos látvány várakozott reájuk. Nehány vadállat lak- mározott ott egy szerencsétlen ember széttépett tetemein; valami lélekrázó volt látni, a mint e nekibőszült állatok, betanult ügyességgel hasgatták le a testet fedező ruhákat, s a kibontott testet falánk vágygyal, mohón faldosták, s némelyik jobbizü falaton összekapva fogaikat csattogtatva néztek egymásra szikrázó szemekkel. Hogy ember volt az, kinek hulláján e szomorú lakoma tartatott, csupán a széttépett öltönydarabokról lehetett gyanítani, de a széjjel heverő lefosztott csontokat már felismerni nem lehetett, csak a nagy vadászcsizmák voltak még meg, s e pillanatban épen azzal kinlódtak a farkasok, hogy a belészorult lábakat kimar- czangolják. E látvány megható és levei-ő volt! Utasaink mintegy vezényszóra egyszerre emelték fel ezalatt már megtöltött fegyvereiket, hat lövés dördül el egymásután, a farkasok némelyike vad ordítással bukik le, s kínos vergődéssel szórja szét körülte a havat, a többiek részint megijedve a véletlen támadástól, részint kielégítvén már éhségüket, elrohannak, s nem sokára távolról lehetett hallani üvöltésöket. Arthur mint gyengébb természetű eltakarta szemeit s mintha lábai egy helyre gyökeredzettek volna, nem bírt helyéből kimozdulni; szokatlan fájdalom vett erőt lelkén a látottak miatt, s merengő szemeit az égre emelve, hálát látszott adni Istennek, miért őt még ily szerencsétlenségtől megkímélte; kedvesére gondolt, s lelke az erdő vészes homályából túlemelkedett, oda repülve az ódon palotába, hol egy hű kebel most is érette dobog. Egy ideig utasaink saját gondolataikkal voltak elfoglalva, végre a százados szólalt meg, szokott gúnyoló hangján : „Ennek ugyan nem tndom ki szedi össze valaha csontjait a feltámadás napjára 1“ költeni, midőn saját edes gyermekei legszentebb erdekei azt követelik? Csak nemi lelkesedés és ügybuzgalom kívántatik e kérdések iránt, csak annyi kívántatik, hogy a képviselő testület e dolgot magáévá tegye : akkor a csekély költség kérdése bizonyosan nem lesz hátrányára az ügynek. Hátrányára csak egy lehet : az apáthia, a buzgalomhiány, vagy a dolog kicsinylése, semmibe sem vétele. De én attól nem tartok. Mert tudom, hogy képviselőtestületünk mindenkor a legnagyobb áldozatokra is kész, midőn a város jövőjének biztosítása forog fenn. Mert mi más czélból ajánlott fel pl. a megyeház áttételi költségének fedezésére 50,000 frtot és sok egyebet? — Meglehet, hogy szavaim sokak ajakaira kétkedő gúnymosolyt fognak csalni, de annak daczára kimondom, mert legbensőbb meggyőződésem : kimondom, hogy városunk felvirágozása nevelésügyünk rendezésétől sokkal nagyobb mértékben függ, nevelésügyünk rendezése által sokkal hamarább, biztosabban és olcsóbban elérhető, mint nem egy, de tiz vármegyeház áttétele által. Mert virágzó városokat, melyeknek nem volt megyeházuk, eleget láttam; de oly virágzó várost, melynek polgársága nem lett volna általánosan legalább bizonyos fokig tudományosan kimivelve, illetőleg, melynek nem lettek volna elegendő számú nevelő- intézetei, nem csak nem láttam, de még csak nem is képzelhetek. Bár sikerült volna nekem igénytelen soraim által ezen meggyőződésemet minél több polgártársam meggyőződésévé tenni : akkor nem fogyasztottam volna hiába időt, tintát és papirost! x. y. z. Nyirfulombok. m. (Egy gazdatiszt elmélkedése — és egy laikus ábrándozásai.) Fábján F. gazdatiszt barátunk hosszadalmasan és oly boszus hangon zsörtöl a szecskavágók kezdetlegessége, a gépészek nagy hangú programmjai, de sőt a sajtó ellen is, „melynek szárnyai alatt emelkednek a magasba a haszonleső üzérek“ — mintha minden rep- czéjét megette volna az agrotis, s mindezen bajok orvoslása végett (a repczét és agrotist természetesen kivéve) az orsz. magy. gazd. egyletre apellál. •—- Irigylésre méltó boldog ember, kinek vágyai ennél maga„Eh uram! ön hamar elfeledte, hogy néhány perez előtt ugyanezen észrevételt tehettük volna ön felett! Johb lesz, tartsunk a megjegyzések helyett rövid vizsgálatot, felfedezendők legalább nevét szerencsétlen embertársunknak, hogy tudósíthatnék hozzátartozóit, hogy ne várakozzanak reá, mert ő körükbe többé vissza nem tér soha! “ Wladiszláw e szavai után azon hely felé tartott, de folytouos figyelemmel tartva a százados minden mozdulatát, hol látszólagosan a szerencsétlen ember le- győzetett, a hol t. i. öltönyének legtöbb darabjai látszottak. Lengyel pór öltöuydarabok voltak azok, s midőn Wladiszláw szemlét tartott felettök s a zsebeket kutatgatá, a sötétség daczára felfedezett a havon egy terjedelmesebb iratot, melynek mivel hivatalos levél külsője volt, a nélkül hogy valaki észrevette volna, felső öltönye zsebébe rejtő. Mig azonban Wladiszláw a kutatással, Arthur saját merengő gondolataival volt elfoglalva, csak akkor vették észre, hogy a százados eltűnt, midőn Wladiszláw a visszaindulásra szólította fel társait. „ Arthur! —■ kiálta fel megrendülve Wladiszláw — hol van harmadik társunk? Nem mondottam, hogy minden mozdulatát figyelemmel kisérd? Oh! Arthur, te még nem ismered az ilyen jellemeket! Óvatosan, sietve el innen töltött fegyverekkel, mentői elébb a kocsira, mert a nemtelen, most a sötétség leplével eltakarva áll lesbe reánk, s orgyilkos csövét ki akadályozhatja meg, ki fordíthatja el e sötét éjszakán!“ A mint e szavakat elvégezte Wladiszláw, azonnal sietve mentek vissza a szűk nyilason a melyen jövőnek. Nehány perez múlva a kocsinál voltak s egyszerre ugrottak reá, hol cselédek t. i. a kocsis és egy inas már nyugtalanul vártak gazdáikra. A kocsis megsuhintja ostorát, a nemesvérii paripák két lábra ágaskodva kezdenek tánczolni : e pillanatban két lövés dördült el az országúiról közel, a kocsiban ülök egyike fájdalom kiáltással bukik ki a lovak közzé. A megrémült lovak egy ugrással eltépik a fékszárakat s bőszült rohanással ragadják maguk után mint könnyű pelyhet a kocsit. Körül mindenütt sötét, a farkasok ordítanak s egy ember szörnyeteg az országúton gúnyosan kaczag. (Folytatása következik.)
