Nyír, 1868 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1868-12-26 / 52. szám

e vágy mely csak kínzó gyötrelmünk, csak sú­lyos átkunk? — Tévedsz és veszélyes nton bolyongasz könyelniü gőgös ember! Kérded : miért? „E kérdezéstől az istenkáromlásig csekély a távol­r ság, és gyors az esés!“ Kérded : miért? holott a kérdés megoldását tenmagad is biztosan esz­közölhetnéd, ha elméd világát a szenvedély és gőg baljóslatú ködfelhője nem árnyazuá! Vagy leliet-e nem látnod, hogy épen a vágy, az epe- dés, az égető szomj a jövő rejtelmeiért, a tu­dás vágyának e legfensőbb módozata — egyik alapköve emberi magas méltóságodnak, sőt in­doka és kulcsa az emberiség fokozatos emel­kedésének is, — föl föl a tökély fénysugárzó csarnokának nem földi dicsőségéig ? ... Kívüled semmi más lényben nincs e vágy, —• de aztán mily mérhetlen mélységben állanak minden te­remtmény társaid alattad; és ott állanak mos­tan is mereven, a veszteglés egyhangú mozdu­latlanságában, hol száz ezredév előtt állottak, míg fajod haladása tökélyesiilése óriási ará­nyokban tűnik elő vizsgáló szemeidnek, és még inkább óriási arányokat öltend a jövő századok aláhullámzó folyamában .. .'Bizonynyal nemjátok hanem áldás az emberi lélekben a jövő tudá­sának vágya, valamint áldás az is, hogy e vágy egészben soha meg nem valósul... — Áldás? Ez is áldás? Oh szólj : miként? ■—- Eleve tudva sorsát jövőjét — mi lenne az ember más, mint egy élettelen hitvány gép, vágy nélkül, akarat nélkül, munka és küzde- delem nélkül, tehát minden más, csak ember... nem. És az emberiség? Nyomorult rabszolga­csoport, mely világos tudatában annak, hogy urának egyszer kimondott szava részben sza­badsággal, fénynyel, boldogsággal áldotta meg, részben pedig a szolgaság sötétség és nyomor súlyos átkára Ítélte el megmásithatlanul, —■ ( naponként türpiilue, pusztulna sülyedne raent- hetlenül, s meghasonlva önmagával, boldogsá­gában káromolva, ínségében átkozva az urat, méltóvá lenne, hogy végleg kiirtassék a földnek színéről, s fölötte elébb-utóbb újból megdör­dülne a kemény szózat : „ el törlőm az embert... mert bánom hogy teremtettem!“ — Igaz... oh bizony igaz ! Az ember jö­vőjének bizonytalansága mellett is oly kevély, oly felfuvakodott boldogságában, és oly csüg- geteg, oly kishitű, ha a fájdalom zugó vihara üldözi, — oh hálha teljes biztossággal ismerné jövőjét!... De hát ha egészben nem is, nem teljesülhetne-e legalább részben, a jövő tudá­sának o hő vágya? — Igen, — teljesülhet és teljesül... ■— Hogyan? Teljesül? Oh beszélj! ■— A mult a jövő tűköre, és pedig úgy . egyesekre, mint népekre vonatkozólag. A múltak i ■ tanultság és jóslat a jövőről. „A világtörténe­lem — világitélet.“ Olvasd a múltak könyvét, és megtaláltad a kulcsot a varázsigét, mely fel­tárja szemeidnek a jövő titkait... — Hiszek szavaidnak, és mégis kétkedem. \ Olvastam a múltak könyvében, de abban csak \ ellenmondást és következetlenséget, homályt és alaktalan zűrt találva, eltévedtem tömkelegében. — Jele hogy csak .is' olvastad, de nem TÁRC/'A. Nagy idők apró történetéi. Képek az 1848/o-ki szababságharczból Gyöngyösy Sámueltől. (Vége.) II. A LOSOKCZI LEÁNY. Szótlan merengésünkből az öreg Rimái Pé­ter ébresztett fel bennünket, midőn a szobába Í ‘\ nyitott; mint egyetlen fia régi barátját a leg­szívesebben fogadott, s e kedves körben életem legboldogabb estéjét éltem le, — szinte nehe­zen esett, midőn az illem szabályai távozni I ’ kényszeritettek. Az öreg ur által gyakori láto­gatásra hivattam fel s egy epedő szűzies tekin­tet Lilla szemeiből azt engedé gyanítanom hogy kedves vendég leszek. Midőn hazafelé mentem, olyan barátságos fénynyel ragyogtak a csillagok, a holdvilág olyan ábrándosán merengett, csendes volt minden, a csatazaj elhangzott... csak keblem dobbanásai I! törték meg az éj hallgatag nyugalmát! Szivem reszketett a kéj érzettől, Lilla csókja égett hom­lokomon, égett ereimben, égett egész valómban, iií Boldogitó emlékezet! Szép álmaim, melyeknek országát véle, Lillámmal vándoroltam be, hová !j; hová levétek?!... A kedves véletlen úgy hozta magával,, hogy bár csapatom a foglyokat kisérve, nemsokára elhagyta Losonczot, — nekem még nehány napra ott kellett maradnom. E napok voltak éltem legszebb napjai! Szép emlékeim elhervadt virágai, melyeket itt hordok keblemen, csak ti, egyedül csak ti j maradtatok meg e szép napokból! Ah ki hitte volna, hogy túlélitek a hő kebelt, melyen pi­hentetek, melynek dobbanásait éreztétek s a melyről én benneteket leszakítottalak. Ugy-e kedves hervadt virágaim fájt nektek is elhagyni a kedves nyughelyét, hiszen ott halni meg eg)’ szende nökebel dobbanásain, virágnak szebb halál szebb sir nem lehet! ? Irigyeltem boldog­ságokat. letéptelek,... És most a kebel, me- j lyen pihentetek, szétroncsolva porladoz, miként . I ti is nemsokára szétmállotok, ott lent a sirban ;én velem !... t Losouczon mulatósom alatt mindennapos vendég valók Rimaiéknál, a kis kertben, mely felett már a tavasz langyos sugárai pihentek, Lillával együtt kertészkedtünk, rendeztük az izlésteljes virágos ágyakat, plántálgattunk, ve­tanulmányoztad a múltak könyvét. íme kezeidbe adom e tömkeleg vezérfonalát, és azonnal megnyilatkoznak szemeid múltra, jövőre egyi- ránt : ... A mi volt, ugyanazon, a mi ezután is lészen, és semmi nincs uj dolog a nap alatt... ... A ki szelet vet, vihart arat, —■ a ki vet álnokságot, arat nyomorúságot... ... A ki vermet ás másnak, abba belé esik, és a ki felhajitja a követ, önmagára esik. ... Omne regnuiü in se dissolutum deso- labitur... . . . Justitia regnorum fundamentum, —- opes regum corda subditorum ... ... Minden országnak támasza s talpköve a tiszta erkölcs, mely ha megvész, Róma ledől s rabigába görbéd ... ... Elvész az én népem, mivelhogy tudo­mány nélkül való ... ... A munka... imádság ... ... Romlott szív és romlott elme, kit ha­zája hő szerelme szép tettekre nem hevít. .. — Hah rejtelmes ősz vándor! mi csodás fény özőnli el szemeimet zengzetes szózatodra! Ámde e fény erősebb, semmint folytonosan el­bírhatnám. Mindent látok egyik perezben, és a másikban már semmit,... És te már távozni készülsz? Nem, nem bocsátlak el j óltevőm, véd- szellemem, atyám! míg szemeim tökéletesen meg hem világosidnak ... — Hasztalan marasztasz. Az én órám im­már eljött. A világos látást meghozza majd az idő és eszmélkedés számodra. Év múltával is­mét találkozunk. Légy akkor bölcsebb, jobb, boldogabb. Addig pedig munkálkodj, s mint honod legdicsőbb fia régen monda : „Higyj, remélj, szeress !“ * * * Az ősz vándor eltűnt, s midőn majd újból bezörget hajlékainkba, leszünk-e vájjon bölcseb- bek, jobbak, boldogabbak ? Vajha úgy legyen! És vajha legyen, hogy hallgassa meg a jó­ságos ég népünk ama buzgó fohászát : „Szánd meg Isten a magyart Kit vészek hányának, Nyújts feléje védő kart Tengerén kínjának. Balsors a kit régen tép Hozz rá víg esztendőt, — Megbünhödtc már e nép A múltat s jövendőt!“ Z. Y. LEVELEZÉSEK. Nyíregyháza, decz. 24. Olvasó közönségünk, s annak különösen nyíregyházai értelmisége rég meggyőződhetett arról, hogy különösen helyi társadalmi érdeke­ink között főleg a városi közrendészet volt az, melyet koronkint figyelemmel kisérve ugyan, de lényegében eddig bonczkés' alá venni nem mer­tük, mig annak tudtunkkal ezélzott gyökeres teményeztünk, minden elhintett mag, minden kiültetett virág felett szerelmünk tündérei le­begtek. Elmúlt minden !... Az elválás órája el­érkezett. ... Ki hitte volna hogy többé soha nem lát- j uk egymást ? ... Kezet kézbe tartva andalogtunk az utolsó estén, beültünk a lúgosba, melynek zöld taka­rója még hiányozott, olyan bús volt a kis kert tekintete, még a virágok is bánatosoknak lát­szottak, az elválás keserű érzete hangolt le bennünket, nem szóltunk csak sziveink beszél­tek ama fájós hangokon, melyeket eddig soha nem éreztem. „Kálmán ! — monda végre suttogó hangon — látlak-e még valaha, eljössz-e felkeresni a szegény Lillát, kinek boldogsága elrepül veled?“ „Eljövök Lillám — válaszolám, s e közben arczunk egymáshoz simult, majd fejét vállamra hajtva hangosan zokogott — eljövök, ügy áld­jon meg Istenem !... De mond meg nekem ha elvériek a harezmezőn, ha ez égő szivet a csa­ták sírja takarja el, s ott messze földön lesz sírom véráztatott mezőn, eljösz-e síromra egy könyet önteni, ah hisz akkor a sirhant oly köny- nyii lesz nekem ! ?“ „Eljövök!“ monda zokogvá. „És ha megment a liarczok Istene, ha le­zajlanak a vércsaták és béke fogja borítani a megmentett hon szabad határait, majd ha ak­kor érted eljövök ... eljösz-e velem megosztani éltem örömeit, fájdalmait ?“ „Eljövök — suttogá fülembe — és meg­osztom őrömidet, fájdalmidat! És ha nem bírja ki e kebel a távoliét fájdalmait, ha mint az ég harmatától megrabolt virág síromba hervadok, vagy a karezok zivatara — melynek tomboló paripája sokszor eltiporja a védtelent — engem is eltemetne, s visszajöttödkor csak hült ham­vaim nyughelyét találnád, eljösz-e te is könyed- del áztatni síromat?!“ „Eljövök, — mondám kínzó fájdalomtól reszkető hangokon — eljövök, s utánad, hoz­zád költözöm, oda, hol feltalállak akkor tége­det. ügy áldjon meg Istenem!“ „Úgy áldjon meg Istenem!“ suttogá utá­nam Lilla az eskü hangjait, azután ajkaink összeforrottak, kényeink együvé peregtek, Az ártatlan lelkek minden salaktól tiszta egyesü­lése volt ez, olyan, mint midőn a virág tiszta illata az éltető léggel egy nagyszerű csókban egyesül. Még egymás keblén sirtunk midőn felzu- gott a vihar és a tavasz első fellege dörögve átalakítása újjá szervezése életbe nem léptot- tetik. Az idő halad, egy uj év küszöbén állunk s a közrendészetnek óhajtva, várt sikeres mű­ködéseiről még csak imitt-amott akadunk tett­leges bizonyítékokra. E lapok hasábjain tett az iránybani felszó­lamlásaink, intések, részletes figyelmeztetések voltak ugyan csak, de mindenesetre oly termé­szetűek, melyekből a városi kapitányi hivatal — ha ugyan figyelemre méltatná azokat —■ csakis azon jószándóku (több szem többet lát) elvet jut­tatnák érvényre, mely minden rendezett város­ban a rendőrségnek főszempontját képezi, f Ugyanis úgy vagyunk meggyőződve hogy ezen hivatal nem magától és magáért s bizo­nyos megállapított formák, eljárások vagy rend­szerek complexuma, -— hanem bir némi saját­ságos minden községnek és városnak különféle viszonyaiból helyheztetéséből és közmiveltségé- ből kifolyó olyas egyéni — ha lehet úgy mon­danunk — természettel, mely nem egyedül a §-ok a rendszabályok értelméből vagy a kiváló főnök egyéni nézetéből vagy akaratjából nyeri áldásos életét hanem főleg a közvélemény te­szi habár csak közvetve annak alkotó teremtő erejét. Ha a kapitányi hivatal bokros teendői miatt nem érkeznék az itt jeleztük figyelmez­tetéseket megolvasni úgy vagy a közvélemény előtt nyissa meg füleit vagy orgonumai közzül szemléljen ki egy megbízható egyént, ki azt t. i. a közvéleményt meghallgassa s a hallottakról hi­vatali főnökét koronkint hűségessen értesítse, nem a geheim spitzliket értjük. A hallottakról és az eseményekről szerzett oly meggyőződések hi­vatalos bemondását értjük a melyeket az illető orgánumok vagy a hírlapból vagy a napiese­mények elvitázhatlan teréről böngésztek össze; s a melyek csekélységeknek látszhatnak ugyan, de mint a közvélemény kifolyásai lassan-lassan oda nőhetik ki magokat, hogy elvégre is a közön­séget önkéntelen is megerősítik azon hitben hogy a mi rendőri uj rendszerünk papiroson nagyon szép lehet : csak hogy vagy nem kivi­hető, vagy kivitelére hiányzik a kellő hivatali erő és erély; amelyekből eredő hátrányokat aztán csak nem fogja akarni valaki a közvéleménynek felróni. Nem ismételjük az e lapokban már elmondott csekélyebb figyelmeztetéseket csak megpótolni akarjuk egygyel, ugyanis : A helybeli taligások rendezésének ügye előforogván a múlt képvi­seleti gyűlésben, egészen időszerű és tapintatos eljárás. Valljon kik eme rendezéshez hozzá fog­nak szóllani nem fogják-e feledni hogy a jo­gok vagy engedélyek kiosztásánál illetőleg ren­dezésénél az üzlet vagy anyagi kereset terén az illető jog élvezőktől némi kötelezettséget is lehet várni azon közönségnek a mely közönség más külömben kizárólagosan az illetők kereset módját fenntartja. Valljon helyén van-e az hogy a sátoros ünnepek miatt az egész városban drá­gapénzért egy taligás sem kapható. Nem egye­dül a jövő-menő utazók érdekében de sőt kizá­rólag helyiérdekből is vajmi kívánatos volna hogy úgy nappal mint éjjel jóidőben kívül, roszidő- ben pedig a nagy állásban bizonyos számú ta­ligások rendcltettnének ki egy vagy több napi idő tartam szerint felváltva de mindenesetre vonult keresztül az ostromolt égnek sátorán, a zápor sűrű nagy szemekben kezdett aláomlani, kiűzött bennünket boldogságunk tanyájából, mint kétélű pallosu klierub az első embert kiűzte boldog édenéböl. Ki hitte volna hogy e bosszuló klierub két­élű pallosával örökre édenem ajtajában marad, és vissza többé soha, soha nem boosát ?! Még egyszer láttuk egymást, midőn borongó gondolatok között indultam szembe menni is­mét a halállal, utam Lilláék előtt vezetett el, ott állott az ablaknál, halvány, bánatos arcz- ^czal, könyeit törülgeíve, megállottám egy pilla­natra s halkan suttogám :• Élj övök ! „Eljövök!“ válaszolá, s többet nem szól­hatott ....... Is ten veled! Isten veled!... * * * Az öldöklés angyala még egyre rázta csat­togó szárnyait, zúgott a csaták viharja, zúgott mint a tenger, midőn habjaival a fergéteg bí­rókra kel; az óriási birkózás eredményei véres mezők, holttestek halmai, felgyújtott falvak, vá­rosok lángjai, rablás és pusztulás valának. Hiába ömlött a drága honfi vér, hiába küz­dött a győzelemhez szokott magyar sereg, ön­nön átka Világosig űzte, ott szétontotta a sza­badság hajóját s elmerhette a liaragvó hullá­mok között, és a szótmállott nagy test roncsait különböző világtájakon vetette partra a felbő­szült elem. Keblemre öleltem hazám szabadságának romjait s honfi fájdalmam nehéz átkával futot­tam az árulás helyéröl; megtört keblemben a bit, elsötétült a remény, — mint üldözött vad bolyongottam keblem fájdalmával a lakatlan pusztaságokon, kerültem az embereket, áruló­tól féltem mindenütt, rongyokban, álöltözetben bujdostam hetekig, hogy a szál deszkán mely alattam libegett, elérjem a partot : nem hazám boldogságának partjait, mert az messze messze elérlietlen, beláthatlan távolban sötétlétt, de azon partot, hol kisírhassam egy hű kebelre honfi fájdalmam könyeit, s szelíd kezek bekö- tözgessék zúzott szivem sebeit. Szép este volt, mint midőn Lillámmal elő­ször láttuk egymást, a csillagok most is oly fényesek valának, a hold most is oly ábrándo­sán ragyogott alá; a meleg őszi napok hűs es­téje harmatot sirt a virágokra, melyek érezve az enyészet szárnyának csattogásait, — lan- kadtan hajtották le fejeiket. Szivem hangosan dobogott, Losoncz felé közeledtem. Hazám szent azon kötelezettséggel hogy ezen repdszabály- nalc kijátszása az ipar engedély elvesztését vonná maga után. Kívánatos volna ez sok 'okoknál fogva de főleg kereskedelmi érdekeinknek sokszor halasz­tást nem tűrő természete, valamint tűzeseteknél, oly gyakran előforduló nagy hiánynál fogva is, mely két szempont úgy hiszem a 'taligások ren­dezési bizottságának figyelmét nem fogja ki­kerülni. ^ Munkács,, decz. 20. T. szerkesztő ur! Örömmel értesültem arról hogy újévtől kezdve becses lapja megyénk érdekeit is képvi­selni fogja és szívesen engedek kérésének leve­lezői sorába léphetni, de fájdalom hogy első tu­dósításom szomorú : tegnapelőtt temettük el a közönség nagy részvéte mellett kövesligeti Ro­mán Ferencz munkácsi ügyvéd és birtokos urat, ki 65 évet élt folytonos munka és fáradozás közt. Tüdőszélhüdés vetett véget küzdelemteljes életének. A megboldogult, ki nőtlenségében tölté napjait, a forradalom előtt előbb a mun­kácsi és szentmiklósi uradalmaknál ügyész, majd főügyész és főjegyző, 1848-ban pedig a mun­kácsi választókerület országos képviselője volt, s mint ilyen 1849-ben a szabadságharcz leve­rése után, llaynau rémuralma alatt halálra ítél­tetett ; legfelsőbb megkegyelmezése folytán azon­ban szabadságát visszanyervén, Munkácsra visszatért és csendes magányban gazdálkodás és ügyvédkedéssel foglalkozott, hőn pártolván az irodalmat s a tudományos egyleteket, inig szive, mely a hazáért oly hőn lángolt, dobogni megszűnt. Neki köszöni a munkácsi kaszinó és olvasó-egylet léteiét, melyet még a forradalom előtt életbeléptetett. S hőn szeretett hazájáról végső napjaiban gyengélkedése közben sem fe­ledkezett meg az elhunyt : mert végrendelete szerint munkácsi terjedelmes birtokát, mely egy szép házból és értékes földekből áll, a magyar tudományos akadémiának hagyományozta, könyv­tárát a helybeli gymnasiumnak hagyta s azon- kiyül is több rendű jótékony ■ alapítványokat tett. Legyen könnyű a liánt nemes porainak; emléke áldott lesz köztünk! H u s z t, deczembor 22. Tek. szerkesztő ur! Úgy hiszém Szabolcsmegye közönsége is örömmel fogja olvasni Váradi Gábor ország­gyűlési képviselőnk a megye egész hosszában mikép fogadtatott. A megye határszélén esteli 5 órakor több barátja által fogadtatván, — ezek kíséretében Husztra vonult be, hol a kaszinóteremben egy- begyiilt nagy számú tagoktól környezetten Hor­váth Károly törvényszéki ülnök által üdvözöl­te tett. Később fáklyás.zenével jelent meg az ösz- szes pntelligentia és polgárság ablakai előtt, a hol Törzsöli Mihály polgármester által lelkesítő szép beszédben üdvözöltetett, mire Várady Gá­bor hasonló szellőmben válaszolt. Egy fényes bankett követte ezt a Korona vendéglő tere­mében, melyet a busztí értelmiség V. G. tisz­ügye elbukott, -— rablánczot vernek reá, — felette sötét lesz, sötét mint a pokolban hol ördögök gazdálkodnak !... de szivem kedvese, ab ő e kebelre fog borulni s enyhitendi fáj­dalmaimat ! Még csak nehány perez, ott leszek, talán épen felőlem fog álmodni midőn besúgom ablakán : eljöttem Lillám, itt vagyok. De mi oz ? mintha temetőben járnék, hol a hold csak sírokra és sötét emlékoszlopokra veti halvány sugarait! Losoncz-e ez, vagy egy el- sülyedt világ omladéka.i hevernek körültem, melyben csak a mesék országának kisértetei tanyáznak ? előttem csak romok s égre meredő kémények sötétlenek, mint csontvázak, melyek­ről a testet vadálatok marczongolták le; a ki­halt utczákon a siri csend, a némaság oly ir- tóztató vala! Minő pusztulás érte e vidám magyar vá­rost, minő balsors csatája zúgott felette rom­bolva el, e kérdést intéztem magamhoz a mint a pusztulás nyomait felfedeztem, mert Losoncz sorsáról semmit nem hallottam; szivem össze­szorult s kínos előérzetek tanyájává változott; alig bírtam az utczákon végig hatolni, saját lépteim hangos viszhangja, mintha sírboltban járnék, —• elborzasztotta lelhemet; sehol egyet­len hang. sehol egyetlen emberi alak! Elértem a czélpontot, ah de a Lilláék csi­nos házuk is gyászos düledék vala, az ablakok üregei sötéten ásítottak reám, a kémény mint sirszobor sötétlett a romok felett, az udvaron szétrombolt bútordarabok hevertek szerteszét; bent a lakatlan tanyában némaság, irtóztató lialá-lcsend vala! Fáradt valók, le akartam dőlni a puha fűre, mely pihentető nyugvó helyül kínálkozott, s mely gazdag tenyészetben nőtte be az ud­vart, talán szánalomból, bog)’ eltakarja a pusz­tulás véres nyomait. Ledőltem és olyas valamit éreztem, mit a vándor szokott érezni, midőn fáradalmát kipihenni sirlialomra dől; borongó gondolatim szerte tévedeztek, a bizonytalanság éhes keselyűi tépdesték szivemet, midőn úgy tetszett, mintha a romok között nyögést hal­lottam volna, felugrottam és siettem a romok közzé, hol halvány világosságot fedeztem fel. Ah! szegény szivem, miért nem repedtél meg egyszerre a látományon, legalább nem kel­lett volna fájdalmidat újabb és újabb kínokkal tetéznem !... Bent egy szegletben, összeégett rongydarabokkal betakarva, fejénél a földön halvány mécsvilággal Lillára ismertem, arcza el volt borítva hegedő sebekkel, melyek, égés következményei voltak. „Lillám, egyetlenem! — kiáltám fuldo-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents