Nyír, 1868 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1868-09-12 / 37. szám
37. szám. II. évfolyam. S/ombat, szeptember 12. 1868. Szerkesztői és kiadó iroda: ‘ NYÍREGYHÁZÁN'. Széua-tér 121-ik szám alatti házban. Béruwjitetlen levelek el nem fogadtatnak. Nyílt tér alatt 80 kr. bólyegdijon kívül minden négyszer liaeábzott garmond-sorért 2b kr.o.é. fizetendő. Hirdetések dija: minden hatliasábos petit sor egyszeri igtatásánál 5 kr., többszörinél 4 kr. Bélyegdij 30 la-. Külföldre nézve kiadó-hivatalunk számára hirdetményeket elfogad : Zeisler .'1. IVstoi Valamit a takarék-magtárakról megyei szempontból. A takarékmagtár czélja, hatásköre s eszközei szerint lehet magán- és közmagtár. Amaz egyes termelők egyesülete oly czélra, hogy gabona feleslegüket közös kezelés alatt egy begy ti jt- vén, mostohább körülmények közt szükségeleteik olcsóbb és biztosabb fedezésére fordítsák, megszorult más gazdatársuknak pedig jutányosabb gabona kölcsönre alkalmat és eszközt nyújtsanak. Ez tehát lényegében részvénytársulat, ennek természetével s tulajdonságaival bir, 8 ennélfogva bizonyos szükebb körre szorítkozik, meghatározott alaptőkére van fektetve, s üzleti nyereményre vagy legalább az alap töke állandó fentartására törekedik. A közmagtárak alapeszméjét ellenben mostoha termések folytán bekövetkező közinség vagy épen éhségnek megelőzése és elhárítása képezi, s többnyire maga az eszme is az ínséggel szokott f"1-feléledni, hogy azzal ismét háttérbe szoruljon. Ily értelemben vett takarékmagtár tehát, már ózdijánál és annak kivitelére megkívánt eszközöknél fogva is kiemelkedik a magán válulatok köréből, s közjellemet öltve fel, a közintézetek tekintete alá esik-akár legyen az azután az öszterületre kiterjedő államé—akár kisebb térre szorítkozó közhatósági intézmény. A magtárak ezen kettős kategóriája mellett először is az a kérdés merül fel, melyikhez tartozó legyen azon magtár, mely ózdijának leginkább megfelelne, a megye mint köztörvényhatóság, részvénytársaságot, legyen az bár mily üdvös, oltalmazhat ugyan és elősegítheti törekvéseiben, de nem alkothat, megyei ezég alatt tehát csak második irányt lehetne követni, s ózdiul csak a közinség elhárítását kitűzni. Minő eszközök kínálkoznak a megyének e őzéi elérésére ez a második kérdés. Hogy kényszert nem alkalmazhat, az világos, mert a lakosság vagvonát bár mely terme- szedi adakozásra csak a törvény korlátain belül veheti igénybe; a kérdéses intézményt pedig törvényeink nem ismerik. Marad tehát a közadakozás. Már hogy ez utón az eszme, — habár felkarolására minden szellemi tényező megmozdittatnék is, azon roppant anyagi tőkét, mely kivitelére megkivántatnék, valaha csak meg is közelíthesse, ezzel még akkor sem lehet magát kecsegtetni, ha annak czélszerüsége minden kétségen felül állana is. Ámde az nincs úgy, mert e?en eszme legalább hazánkra nézve és jelen körülményeink között elavult, czélszeriitlen és kivihetetlen. Az elmélet és tapasztalat egyiránt tanúskodik e mellett. Ugyanis : provisiók által, mostoha időkre, az élelmezésről előre gondoskodni csak ott lehet, hol kevés az ellátandó ember. Milliókat és országokat ez utón ellátni képtelenség. Mily iszonyú apparatus kivántatnék ehezr, tanúság erre, némely nyugoteurópai városokban létező dockok. Közmagtárak keletkezésének elemei tehát ezek : ritka népesség, egymástól távol eső községek, és bölcsőjükben nyugvó közlekedési eszközök. A mint ezek nem léteznek: képtelenséggé válnak a közmagtárak is, hazájuk tehát csak czivilizálatlan országok lehetnek. így Lithvániában, hol 1 □ mérföldön csak 600 lakos találtatik, nagy város épen nincs, kisebb is csak minden 30—40 mérföldnyire esik egy- egy, közlekedési eszközök pedig majdnem teljesen hiányoznak, találkozunk a takarékmagtárak eszméjével. A körülmények pedig, melyek alatt az ott létesült, s az eredmény, melyhez vezetett a következőkből tűnik ki. Ugyanis Lithvániában a Jagellók kora óta fenállott ezen intézmény és pedig törvény által, s mert a kitűzött czélhoz képest másként nem is lehetett — általánosan és kötelezöleg az egész tartományra behozva. Iszonyú költséggel felépittettek a magtárak, melyekbe az évi termésnek bizonyos részét mindenki beszolgáltatni tartozott, s annak megtöltése s a készletekkel való sáfárkodásra nagyszámú kezelő és felügyelő személyzet alkalmaztatott. Es mi lett eredménye ezen ropant gépezetnek! Az, hogy valahányszor Ínség uralkodott, a magtárak is rendesen üresek voltak; s beköszöntött, a mit el kellett volna hárit- niok, az éhhalál is. Es ez nem is any- nyira meglepő, ha fontolóra veszszük, mily nevezetes részét az ekkép gyűjtött tökének kellett már csak az épületek fentartási költségeinek s a kezelők díjazásának, de még inkább ezek hűtlenségeinek felemésztenie; mert mi- veletlen népről lévén szó, a magtárak megtöltése, a készletek jókarban tartása, eladása, s átalában a kezelés minden ágazata körül a leghatártalanabb visszaélések uralkodtak. Éhez járul, hogy a gabona romlásnak levéli kitéve hosszabb időn át el nem tartható, hanem alkalmas időben eladatik. Nehogy pedig a tőke veszendőbe menjen, természetesen akkor igyekeztek a készleteken tuladni, mikor a kereslet éiénkebb, s igy az árak is magasabbak voltak. — Minthogy pedig ez forgalmi tekintetben isolált országban szűk,termés idejében történik: rendesen ki is ürültek a magtárak, mire az Ínség beállott tartalmuknak sajátlagos czéljára kellett volna fordittani. Jellemző még az is hogy ez intézmény Lithvániában karöltve járt a rabszolgasággal, melyben ott a jobbágy földesura irányában a legújabb időkig sinlődött; és hogy ennek eltörlésével a takarékmagtárak is megszűntek. (Vége következik.) (selédjavifó egyletek. Korunkban , midőn a vállalkozási szellem oly igen el van terjedve, minden nemes és üdvös czél iránt, — nem lesz érdektelen, ha egy, már ugyan szőnyegen forgott, de általános pártolásban nem részesült s kellő visz- hangra nem talált eszmét ismét felelevenítek, értem : a cselédjavitó egyleteket. Bár merre menjünk, honunk minden részeiben, mindenfelé jajveszékelés hallatszik : hogy a cselédekből a megkivántató tulajdonok : hűség és szorgalmatosság, serénység, erkölcsi tiszta jellem, mind hiányzanak, és e megjegyzésnek sőt panasznak igazat adunk, mert saját kárunkkal tapasztaljuk. Tapasztaljuk ugyanis, hogy cselédeink legtöbbjei nem tekintik gazdájuk, gazdasszonyuk jólétét, előmenetelét; a reájok bizott munkát úgy végezik, hogy abban ugyan nincs köszönet; a reájok bizott jószágokkal oly lelketlenül bánnak,hogy nemcsak a szegény állatokat kínozzák , hanem gazdáiknak is tetemes kárt okoznak. Tapasztaljuk, hogy ha a gazda vagygazda.sszony szüntelen minden lépteit nem követheti cselédjének, ha annak minden dolgait nem nézheti, valóságos robotmunkát viszen véghez s nem ügyel gazdája javára, csak rideg közönynyel számitgatja a napokat mikor csak lehet — tétlenségben s önelégült, midőn gazdájától hivalkodással avagy nehány órát ellophatott, Tapasztaljuk, hogy mind férfi-, mind leány-cselédeink a bűn mocsarában fvtrengenek, és nem csak férficselédeink kóborolnak éjnek idején, keresve a bűn útját, vadászva a tiltott élveket, de leány-cselédeink is az éjnek nagy részét gazdájuk házán kívül undok bűn élvezetében töltik. A bajnak okát a vallástalanság- ban, testi gyönyörök után való vágyban, fényűzésben, hiú piperevágyban kell keresnünk, és a gazdaközönség is magára mondhatja itt a inea culpát kisebb-nagyobb mértékben. Ugyanis ha már hűséget, szorgalmat nem varázsolhat is a gazda az ő cselédjébe, miért nem ügyel jobban annak vallásosságára, annak erkölcsére, mert ha e tekintetben javulás állana elő a többi önkényt következnék. De fájdalom, gyakran lehet gazdát, gazdasszonyt hallani, ki igy nyilatkozik kóborló cselédjéről: mit bánom én ha egész éjét bujálkodásban tölti is el, csak nappal álljon helyt s végezze foglalkozásait. Nem úgy uraim! az álmat- lankodó testi élvek által kimerült cseléd lehetlen hogy foglalkozásit kellő szorgalommal, éberséggel s erővel végezhesse, és nem csak a munka kép- telenségi kár, de a nemes erkölcs pusztulása oda kell hogy indítsa a gazdát, gazdasszonyt, hogy cselédje erkölcsi veszteségét orvosolja, s annak tovaterjedésének gátat vessen. En úgy tartom a cselédet mint már a házi családnak egy kiegészítő tagját, s az époly szigorú fel vigyázása alá esnék a gazdának, gazdasszonynak mint saját gyermeke; de sajnosán kell tapasztalni, hogy a szüle mostani időben — nagyon kevés kivétellel — mintegy a bűn örvényébe taszítja gyermekét, annak lépésire nem vigyázva s lehető botlásait nem fenyitve, az ilyen gazda természetesen cselédjeit is világba bocsátja, mit sem érdekelvén őt annak erkölcsi élete. Hányadik gazda vagy gazdasszony, ki cselédjét vasárnapou- kint templomba küldi? küldi inkább vagy mezei munkára, vagy engedi barangolni a korcsma a tivornya helyén, a bűn fertőjében. Yaljuk meg tehát hogy sok részben terheli a vád e tekintetben a gazdaközönséget. — Mentségül sokan azt hozzák fel, hogy ha a gazda s gazdasszony, férfi úgy mint leánycselédjeit kénye kedve szerint nem engedi saját gonosz útját követni, nem kapnak cselédet, mert ha ők pontosságot követelnek s az erkölcstelenséget folytatni — követni nem engedik cselédeiket, rósz gazdáknak tartatnak, ha ez igy van, minthogy ez nem lehetlenség, sőt valóság, annyival inkább nagyobb szükség van arra hogy „cselédjavitó egyletek“ alakíttassanak, s „unitis viribus“ fogjanak gazdáink a javításhoz, mig a törvényhozás is e tekintetben kellő reformot állíthatna elő. Ez oly vész, mely nem csak egyesek sőt a társadalom jólétét veszélyezteti, mert ha a fennebbi okok miatt is gazdaközönségünk az anyagi jólét terén nem előre halad hanem inkább hátra marad, ott megérzi a bajt a társadalom is. Ha az emberi testnek egy kis részecskéje sérülést szenved, a fájdalom a több tagokat is át járja, igy van e tekintetben is a dolog. Ssükség tehát az államnak is törvényről gondoskodni, mely jelen zilált állapotot megváltoztatva, az egyensúlyt helyre ál- litsa, melynek létezni kell a gazda és cselédjei közt, és mig az idő eljönne de akkor is az ily egyletek csak ál- dásdusan működhetnek. Kell tehát saját erőnket is megpróbálni s a terjedő vészt elhárítani törekedni, és a czélt azt hiszem hogy a cselédjavitó egyletek által nagyrészben elérjük. Igyekezni kell megyénkint városon- kint cselédjavitó egyletek létrehozásában működni. Hogy minő alapszabályok alkottassanak e czélra, azt a helyi körülmények is határozzák, azonban vezérelvül tűzhető ki, miszerint erkölcsi kényszer használtassék; ugyanis ha valamely szakközlönyben a cselédtartó gazdák a jómagaviseletü cselédek névsorát látnák, mint szintén a roszakét, ha minden cseléd bizonylatokkal fogadtatnék fel szolgálatba, — könnyebben tájékozhatnák magukat, hogy kit fogadjanak meg cselédül. A
