Nyír, 1868 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1868-07-04 / 27. szám
gondolunk, vájjon az ily megunt lelkész sokszor meg megunottabb özvegyének, az ily egyház örömest fogja-e átengedni a kétévi jövedelmet? Meglehet, hogy a kényszernek hódolni fog, de keserűséggel fog behinteni minden falatot, s a kierőszakolt kegyelmet mint alamizsnát fogja odadobni, sok utána való járással s oly részletekben, melyek a szegény özvegy Ínségén nem segítenek. Mostani gyakorlat szerint az ujonan elválasztott lelkész hivatalát elfoglalván már a kegyelem-év alatt, odatörekszik, hogy a féljövedelem az özvegynek csonkítás nélkül, becsületesen kézbesittessék, és mégis van eset reá, midőn az özvegy ezen féljövedelemhez sem juthat kellemetlenség nélkül. Mi fog történni az interregnum alatt, ha sokszor egy lelki- ismeretlen vagy roszakaratu gondnok szeszélyére lesz bizva az özvegy sorsa?! De feltéve, hogy minden kellemetlenség nélkül eszközöltethetnék az özvegyi kegy-jövedelem kifizetése, kellő arány mégsem lenne megállapítva, s mégis a szerencsétlenebb özvegyek csak félkegyelemben részesülnének : ugyanis az egyiknek férje elhalna február hóban, ennek a csonka-év semmi jövedelmet nem adván, csakis a kegyelem-évre szori'ttatnék; a másiknak férje egy hóval később márczius havában hunyván el, a sors e különös szeszélye folytán ő egy egész csonka-év és egy másik egész kegyelem-év jövedelmét kapná, mely jótéteményben a másik csak azért nem részesülhetne, mert a sors egy hóval előbb fosztotta meg, s egy hóval többet kellett sirnia. A kegyjövedelem arányosítása szempontjából, talán jobb volna azt határozni, hogy ha a lelkész az egyházi év első felében hal meg, özvegye a kegyelem-év fel— jövedelmét, ha pedig a második félévben hal meg, a kegyelem-év egész jövedelmét kapja, igy volna arányosság a kegyelem-évi kedvezményben. : * c) De lássuk részint a papi szolgálattételekre kirendelt, részint az elválasztott lelkészek és segédlelkészek helyzetét, melybe az indítvány folytán jöhetnének. Én nem gondolom, hogy elfáraszták őket, hogy midőn közelükbe érünk, kétségbeesve találjuk őket a miatt, hogy éjjeli szállásra ha nem vergődhetnek, meg kell fagy- niok ezen irtózatos hidegben. A mint szólaui halljuk e vándor nőket, azonnal felismerjük bennük a két grófnőt és a komornál, mely utóbbi meglehetős súlyú és terjedelmű podgyászt emel vállain. • A hosszas hallgatást Hedvig grófnő szakítja félbe e szavakkal : „Jozefina! te még nem beszélted el nekünk szegény jó atyánk halálát, neked látnod kellett, bármily szomorú a tárgy, mi már hozzá vagyunk szokva a fájdalomhoz, beszéld el nekünk, tudni akarjuk e nemes szív miképen szűnt meg dohogni?“ „Ah kegyelmes úrnőm! jobb volna ezt elhallgatni, még most is sir bennem a lélek, ha azon iszonyú történetre gondulok : de minthogy parancsolni méltóztatik, elmondom a menynyit láttam. Midőn a nászmenettel el méltóz- ! tattak indulni a templom teli.1, a gróf ur siró szemekkel nézett utánnok uiig a kocsikat lát- hatá, azután feljött szobájába s nékem csen- i getett, arczáu még akkor is peregtek könyjei ! midőn én beléptem, s alig tudá zokogó hangjaival elmondani a parancsolatot, hogy az úti podgyászokat jól vizsgáljam meg, nehogy valami itthon maradjon; épen el akartam távoz- ; ni, midőn az ajtó előtt fegyverek csörgése hallatszott, mire az ajtó rögtön felnyílt, nehány I katoi a foglalta el a kijáratot, Gyurovics urpe- i “'S ízen szavakkal lépett a nemes gróf elé : „Grót ur! utasításom van önnek irományait le- L vjSk’hu. mivel önhöz intézett, de a rendőrség anal elfogott leverésekből kiderült, bog)' ön | a, magyar forradalom lengyel származású főnökénél levelezésben áll, s ennek folytán paran- j csőm van önt mint hazaárulót és felségsértőt elfogni, kövesse katonáimat, mig én az iromá- I “J°kat lefoglalom.“ A nemes gróf e szavakra f, kikéit kepéből, de méltó boszaukodását leküzd- [ ve nagy önmérséklettel monda : „Százados ur, szeretném látni megbízó levelét, a mennyiben kénytelen vagyuk árulónak én nevezni azt, a ki ingemet atatlant ilyesmivel vádolni képes!“ volna lelkész, a ki vonakodnék az özvegy-árvák javára meghozni azon áldozatot, hogy a kijelölt időben meg ne jelenne a templomi szolgálatok teljesítésére, de ez csakis a közelebb lakóktól követelhető; egyházmegyénk nagy terjedelménél fogva a távolabb lakóktól ezen segítséget mint nem létesíthető áldozatot reményleni sem lehet; és igy csakis nehány közeli lelkészre háramlanék a teher, kik két éven keresztül saját egyházuk hátrányára több Ízben volnának kénytelenek megjelenni; s még ezen esetben is részint kellemetlen időjárás, betegség vagy a saját egyházbani hivatalos elfogíaltatás miatt sokszor kellene (el- maradniok, a mikor is a pap nélküli egyház hiába várakozván a kirendelt lelkész megérkezésére, hogy a hívek lelki eledel nélkül ne menjenek haza, a tanító elővévén egy általa talán el sem olvashatott predikácziót — felolvassa azt, és ennyiből áll az isteni tisztelet; vagy a mi könnyen megtörténhetik a tanító is megbetegedvén, még ilyen isteni tisztelet sem tar- tatliatik. Ha a hosszas korteskedések meg- gátlása szempontjából, az uj lelkész- választás még a csonka évben megtartatnék, ha az elválasztott már rendes lelkész, az eddigi helyén örömmel és könnyen elvárhatná a kegyelemév elfolyását, de nem igy a segédlelkészek. Segédlelkészeink nagy része,kiknek pártfogóik nincsenek 10—14 éves káplánkodás után, — midőn anyagilag végkép kimerültek, sőt adósságokba sülyedtek — jutnak valamely egyházhoz, s most elválasztatván, zilált anyagi helyzetükben még egy egész évet kellene eltölteniök, vagy még több adóssággal terhelni magukat. Valóban Tantalus kínjára lennének kényszerítve egy egész éven keresztül, a mikor is nagy sok küzdés után elnyert egyházuk jövedelmét látják, kezűkkel érinthetik, de ajkaikkal nem ízlelhetik s elvesztett éveik számát még egygyel kellene szapo- ritniok. (Vége következik.) Erre a százados kivonta kardját s gőgösen felemelt fővel igy szólott : „Itt van ez aczél gróf ur, ez az én megbizó levelem, felségsértőknek számolni nem tartozom, s ha azonnal nem engedelmeskedik, lapjával Írom hátára, hogy megértse megbízásomat.“ E sértő szavakra elvesztette a gróf béketürését, kardjáért rohant, s ezen szavukkal : „majd a képedre Írom én neked veres kutya szemtelen gorombaságaidat!“ a századosra sújtott s fején megsebezte azt; — erre berohantak a folyosón levő katonák s bár a gróf egy megsebzett oroszlán bátorságával védelmezte magát, leverték őt, s több szúrást kapván, hörögve bukott végig a padozaton, utolsó szavával megáldotta a hazát s megátkozta a zsarnokot. Csak ekkor tudtam ki- suhanui a véres szobából, hogy az iszonya birt megvigyem, de egy a kozákok közül észrevevén szándékomat, utánnam jött s ruhámnál fogva visszatartott, de én ruhám darabját kezében hagyván, tovább futottam. . .“ „Hadd el Jozefina, a többit már tudjuk, szegény jó atyára!“ monda Hedvig s elkezdett keservesen sírni, jólehet a nagy hidegben könyjei gyöngyükké fagytak, s búsan folytatták tovább útjokat, némán szótlanul. Közel fél óráig utaztak, midőn Adél testvégéhez fordulva kérdé : „Mond meg nekem kedves Hedvig, miért van az, hogy a gaz Gyurovics bár mindkettőnket halottaknak hisz, mégis a mint Babilas mondá, oly nagy zajt ütött, midőn az ón vélt temetésemről visszatért : fellármázta mindenütt az őrséget, minden irányban rendőröket küldött szét üldözésünkre, s a városi és falusi hatóságokhoz személyleim- sunkkal rendeleteket küldött látogatásunkra ?!“ „Miért történt ez, azt kérdezed? Oh te ártatlanságodban nem vagy képes megítélni íz emberek aljasságait. Hiszen édes testvérem, mi csak Gyurovics előtt vagyunk halottak, téged megakart gyilkoltatni, s el is temetett, de a világnak ezt nem szabad tudni, és épen az or- gyilkolás elpalástolása végett volt szükséges szökésed kirévei belármázni a világot Kaukázustól a Kárpátokig! Ez világos dolog, de nagyobb baj ennél az, hogy nekünk férfi nélkül A Széchenyi-ligetről. Nemrég elhúnyt polgártársunk, mint városi volt elöljáró, az 1850-es évek elején még rothadt bűzt terjesztő bujtosi tónak, s néhány lézengő liba legelőjéül szolgáló éralatti mezőnek kertekre való felosztása által a városi pénztárnak mily hasznot, egyes lakosoknak napról napra értékesebb mily vagyont, az összes lakosságnak pedig mily éivezetdús helyet tudott teremteni, — azt mondani is felesleges. Az éralatti kerteknek jövőjét a vasúti állomási helyiség fogja meghatározni; ennek további hasznosításáról tehát néni szólunk, miután az eddigi tapasztalatok is tanúskodnak erről. A bujtosi kertek azonban már fekvésüknél fogva, de a város által fen- tartott azon jogánál fogva is, miszerint azokban a maga részére az úgynevezett „Széchenyi-liget“-et kizárólagos tulajdonául meghagyta, — megérdemlik, miszerint azoknak, voltaké- pen pedig a „Széchenyi-liget“-nek jövőjéről s hasznosításáról kissé elmélkedjünk. A „Széchenyi-liget“ a város lakosainak kellemes sétahelyéül szolgál ugyan, de mitsem jövedelmez a városi pénztárnak, sőt ennek annyi — mennyi kiadásai vaunak évenkint reá: tehát a liget fentartása a lakosság érdekében a városi pénztár hátrányára történik. Hogy pedig a bujtosi kertek, s igy a liget keletkezése óta erre mai napiglan is van kiadása a városi pénztárnak s ebből semmi haszna, azt a városi pénztári számadások igazolják. Nemcsak a városi pénztár, de főleg a közjó érdekében is állana, a „Szécheuyi-liget“-ben egy fürdőházat étkező-teremmel, egyelőre csupán a nyári évszakra, tisztán faanyagokból építeni. Hogy ez kifizetné magát, arról tanúskodik a vasúti indóháznál levő kis sör- s borház, meg a Huszárvendéglő, hova mindenféle rangú s rendű polgártársaink szórakozni járnak. A ligetben építendő fürdő s étkező helyiség azon előnynyel birnaaz említettek felett, hogy a hely is kellemesebb s hogy ide már nők is eljárnának, mig amott — egyedül férfiak kell lennünk mig biztos helyre juthatnánk; Babilas segédkezet ígért, de már őt be nem várhattuk, mert bizonyosan hiszem, hogy a folyosóban általunk hallott zaj, nem lehetett más mint a Gyurovics embereié, kik menekülésünk útját megszagolták, nekünk futnunk kellett, ha mindent nem akartunk koczkáztatiii ... De az'Istenért Adél. te már alig bírsz lépni, támaszkodjál karomra, úgy tetszik, hogy ott előttünk valami hajlék van, az ablakból vékony világosság ömlik ki. nem sokára elérjük azt és kipihenjük magunkat.“ A világosság minden lépéssel közelebb látszott, de egyszersmind vad lárma is hangzott feléjük, mely azt tanusitá, hogy a hajlék melyben megpihenni reménylettek bőven el van látva vendégekkel. A mint a hajlék közelébe érünk, daczára a sötétségnek felismerjük ama rozzant csárdát, melyben már egy alkalommal volt a pórnéppel találkozásunk. Most is mint akkor éktelen kiabálások, szitkok és átkozódások hangzanak ki, melyeknek hallattára Hedvig megállapodott és rémülten kiáltott fel : „Szent Isten! ma nemde kedd volt január 2-ika! hajh hogy ezt elfeledtük, hiszen inára volt tervezve a pórlázadás kitörése, jaj nekünk ha ily rablók gyüldéje volna itt! . . Gyanújában a grófnőt minden hang, minden pillanat csak jobban megerősítette, most újabb csapatok tartottak a csapszék felé, halált ordítozva az urak fejére. Utasaink már a csárda előtt állottak, midőn annak ajtaja hirtelen felpattant s rajta Ábrók lépett ki. Ijjedve vonultak félre utasaink, de az ajtóuyiláson ki- lopódzott gyér világosságnál Hedvig azonnal felismerte Abrókot, kinek vendégszeretetét már nehány ízben igénybe vette, midőn rokonai látogatásából hazafelé térvén, kivált hidegebb időkben itt melengette fel megdermedt lábait; azért is egyenesen hozzá sietvén, aggódó hangon kérdezé a zsidót : „Ábrók, az Istenért szóljon, mi történik itt, az égre kérem, miféle nép van itt ?“ Abrók majd elnyelte a grófnőt ijedtében a mint hangjáról febsmeré, s a kezében tarmulatóhelyen — szórakozni geniroz- zák magukat; de meg távol is esnek azon mulató-helyek a várostól. ■— Ezen itt tervezett uj mulatóhely tehát a nyári idényre a vendéglősnek kifizetné magát; de kifizetné magát a fürdőház is, mennyiben egészségi s tisztasági szempontbólmindenki köny- nyebben férhet fürdéshez, mint a távol eső s költséges Sóstón. A tisztaság minden ember kötelessége; mert ez az egészség, s igy az élet fő tényezője. Hány család van városunkban, hol a forró nyár okozta izzadság, az emberre elkerülhetetlenül tapadó homok és por legalább testrőli lemosást igényelnek, — hány család van, melynek sem költsége, de meg elegendő ideje sincsen a sóstói fürdőben tisz- tátlauságát magáról lemosnia ? Hiszen nem mindegyik embernek van szüksége gyógyfürdőre! — Van városunkban egy úgynevezett zsidófürdő két káddal, hanem ezt azon hitfelekezet- hez tartozók már vallásos törvénynél fogva is annyira igénybe veszik, hogy ahoz a városi lakosságnak kilencz ti- zed-részenem férhet.Nem érdemelné-e meg ezen tekintélyes szám, hogy egy mozsdó-fürdővel bírjon a város közvetlen szomszédságában fekvő kellemes Széchenyi-ligetben ? Bizonyára szükséges lenne ez kivált oly vidéken, hol semmiféle folyóvíz sem pótolja a fürdő hiányát, — hol a tavak részint messze esnek a várostól, részint pedig* helyenkint veszélyesek azokra, kik úszni nem tudnak, mint polgártársaink számba sem jöhető kivétellel. Egyébiránt ezen terv eszméjénél térjünk át a dolog praktikumára. Itt az első kérdés az, hogy kifizetné-e magát, sőt hasznot is hajtana-e a városi pénztárnak egy fürdőház s mulató-étkező terem a Széchenyi-ligetben? Vagy másképen, lenne-e publikum, a mely ezen fürdőt látogatná, s pénzét ott elköltve, a haszonbérlőknek s ezek révén a városi pénztárnak is jövedelmet közvetve hajtana ? — Igenlő felelet helyett ott áll a Gredig és Tester ezukrászok emeletes szép házuk, a milyen üzlet 1850 előtt itt helyben nem létezett, s igy publikuma sem volt, mert ezukrászda nem létezett vátott palaczkot elejtette, s elkezdett szörnyűségesen ájvékolni ' „Aj váj áj váj! nagyságos asszonyom, hol jár itt most ? oh fusson fusson a merre lát, a meddig bir, mert itt most a parasztok minden urat felnyársalnak, megölnek, karóba búznak, felakasztanak, lenyakaznak, kerékbe törnek, agyonvernek, szétvagdalnak, megesznek és kirabolnak. Áj váj áj váj! ugyan bogy lehet most idejönni, mikor otthon is veszedelmes maradni!?“ „Ábrók! — mond hozzá nyugodt hangon Hedvig — ne féljen semmit, mi már nagyobb veszélybe nem rohanhatunk mint a minőből elfutottunk, mi többé nem vagyunk urak, hanem bujdosók; ba tovább megyünk megfagyunk, már nem bírjuk a gyaloglást, vau egy külön szobája, rejtsen el bennünket csak mig megpihenhetünk. mi azonnal folytatjuk utunkat 1“ Adél elhalványodott és ereje elhagyni készült, Hedvig tartá fel karjaival. Ábrók kése- delmezett a felelettel, de egy közelgő, csapat két tűz közzé szorítván őket, mivel már elfutni sem lehetett, bevezette őket, feleségéhez, a ki is, midőn megisjnerte a grófnőket, ijedtében széket keresett, hogy arra azonnal elájuljon. „Jó asszony — monda hozzá Hedvig -—- rejtse el testvéremet vánkosai közé vagy bárhová, itt nem fog minket keresni senkisem, rejtse el komornámat is, én itt maradok magam, — s eközben tekintete átszellemült, szive hangosan kezdett dobogni, arczán valamely nagyszerű elhatározás vonásai lőnek észlelhetők és az elszántság nemes nyugalma! —igen, rejtse el őket jó asszony, én pedig kötelességemet teljesítem, vészt hoztam reátok, most e vészt vagy legyőzöm, vagy eltiportatom általa magamat. Ha nem jönnék vissza, emlékezzetek reám 1" E szavak után lehányta magáról felső öltönyeit s egy fekete ruhát hagyván magán, egy pillanat alatt az ivószoba ajtajában volt s belökvén azt, mielőtt a veszekedő pórnép észrevehette volna, egy szökéssel az asztalon termett, s mintha királyné állana allattvalói között, oly méltósággal parancsolt csendet. (Folytatása következik.)
