Nyírségi Virrasztó, 1942-1943 (6. évfolyam 1-24. szám - 7. évfolyam 1. szám)
1942-09-15 / 18. szám
2 NYÍRSÉGI virrasztó és ennek az ügynek a munkásaihoz. (Remélem tehát, mindnyájunkhoz.) Azt mondja Isten, hogy „vesd a te kenyeredet a víz színére, mert sok nap múlva megtalálod az t“. Aligha lehet ennek jobban engedelmeskedni most, mint — fölállítani Tatán a Testvérházat. De még tovább is igen világos az Ige. Azt mondja, hogy: ..Adj részt hétnek vagy nyolcnak is, mert nem tudod, micsoda veszedelem következik a földre“. A bizonytalanság Isten Igéje szerint arra kötelez, hogy még több felé dolgozzunk, még többeknek „osszunk részt“ abból, amit Istentől kaptunk. Nyilván igaz ez az Ige a testi kenyérre vonatkozólag is, mert aki biztosítani akarja jövőjét, annak célszerű bőven adakozni. Akit ebben a vonatkozásban érdekel az Ige, az újra olvassa el a II. Kor. 8. és 9. fejezeteit. De a lelki kenyérnek is ugyanez a szabálya: osztva szaporodik. Aki fél a bizonytalanságtól és félelmében nem mer semmit kezdeni, nem mer adni, az tulajdonképen azt árulja el, hogy nem mer hinni. Nagynehezen ellenállva a csábításnak, hogy a Prédikátor 11. fejezetét még tovább is magyarázzam, hadd tegyek arról vallomást, hogy ez az Ige személyes fölszabadulást is jelentett számomra a Testvérházzal kapcsolatosan. Ez az ügy, tudom, nem egy-két ember felelőssége és rajtam se nyugszik belőle több, mint Baráti Társaságunk akármelyik tagján, aki imádkozik szolgálatunkért. Mégis a sok akadály, a sok félreértés, amik között évek óta küzködik testvérmunkánk ügye, nem egyszer ébresztett bennem is aggodalmat: vájjon okvetlenül szükséges-e, hogy mi ezt a szolga.- latot vállaljuk? Eddig mindig abban találtam döntő bizonyságot amellett, hogy Társaságunknak ezt a munkát vállalnia kell, hogy v a n- nak diakonisszáink. Sokszor hálát adtam Istennek érte, hogy ha mindenfelől félreértés és a munka megszüntetésére vonatkozó gondolatok sűrű fellege vette is körül ezt az ügyet, maguk a testvérek változatlanul kitartottak. Sokszor gondoltam arra, hogy ha Isten nyilvánvalóan és kétségbevonhatatlanul elhívta őket a diakonissza szolgálatra közöttünk, akkor mégis mindenki másnak kell tévedni, de az Elhívó hűséges marad. Most hálával telt meg a szívem, hogy ezt a közvetett bizonyságot Isten az ő közvetlen üzenetével cserélte föl. Vannak testvéreink, akiknek hűségét nem mi, nem is ők maguk, hanem Isten őrizte meg. Nem új munka kezdődik tehát. A Testvérház megvan, de új kapu nyílt meg előtte az Urban. Hiszem, hogy Isten föl fogja indítani sokunk szívét, hogy a dunántúli Testvérházat külső szükségleteivel imádságunkban és áldozatainkban hordozzuk. Lelkipásztor és evangéiizáció Többször beszéd tárgya a lelkipásztor és evangéiázáció viszonya. Egészen természetes, hogy lekipásztor és Evangéiizáció a legszoro- sab kapcsolatban vannak egymással, hiszen az evangéiizáció eszköze, annak végzője legtöbbször maga a lelkipásztor. Sokan elismerik ezt eddig, de azt már nem akarják elismerni, hogy a lelkipásztornak más szempontból is szüksége van az evangéli- záeióra. Szükség van arra, hogy a lelkipásztor maga legyen az evangélizálandó alany. Nem kívánok elvi vitáikba bocsátkozni és érveket felsorakoztatni azokkal szemben, akik a lelkipásztorra nézve megalázónak tartják az evangélizálást, hanem egyszerűen elmondom a magam tapasztalatait. Magam Isten kegyelméből korán nyertem élő hitet. Még a lelkészi pályára sem léptem, amikor Krisztus szerelme megragadott és magáévá tett. Ha ez nem történt volna meg, talán .sohasem lettem volna lelkipásztor. De ha még az lettem volna is, akkor is azt kell mondjam, hogy enélkül nem tehetne boldoggá a szolgálat. Mióta élő hithez jutottam, mindig igyekeztem Jézsunak szolgálni. Az evangéiizáció «munkájába is mindjárt bekapcsolódtam, mihelyt .annak munkája megindult. Az ország egész területén már igen sok gyülekezetben megfordultam, hogy az evangéiizáció szolgálatában Isten «eszköze legyek. Ezek után azt mondhatnám, hogy nekem nincsen szükségem evangélizációra, mert hiszen én magam evangélizólok. Ezt azonban nem mondhatom. Ellenkezőleg, azt mondhatom, hogy minél több evangé- lizációt végzek, minél többet használ Isten ebben a szolgálatban, annál inkább szükségem van arra, hogy magam is evangélizáltassam. Még ezt sem szabad félre érteni. Bizonyos dolog, hogy amikor másokat evangélizálok, akkor «magam is evawgélizálódom, mert hiszen a szolgálatom elsősorban magamra irányul. Most mégsem ezt értem a mondottak alatt. Ténylegesein s zükségem van arra, hogy más ember, más eszköz evangélizáló munkájának alázatosan alávessem «magam és leüljek Jézus lábaihoz úgy, mint aki csak nyerni és csak megújulni és megerősödni akar. Szükségem van arra, hogy a magam gyülekezetébe hívjak más valakit, aki az evangéiizáció szolgálatát végezze és szükségem van arra, hogy épen úgy fogadjam a magam számára az általa végzett evangélizációt, mint ahogy azt az ő számukra kívánom. Sok helyen megtörténik, hogy a lelkipásztor hív valakit gyülekezetébe evangélizá- lásra. de ő maga nem vesz részt az evangélizáBERECZKY ALBERT.
