Nyírségi Virrasztó, 1940 (4. évfolyam, 1-19. szám)
1940-06-15 / 7. szám
nyírségi virr asztó 3 lódnak felette. Egy azonban egészen bizonyos, hogv Isten itt áldásokat osztogat, magvakat 'hint, amelyek gyümölcseit az egyes gyülekezetek takarítják be. Ez a magános csendesség beletorkolt a közös imaórába, melyen Máté 8:1—3-ban olvasható Ige hajtotta szivünket, lelkünket a megemésztő tűz, a Szent Isten elé. Délutáni megbeszélésünk témája: „Hogyan állunk egymással?“ — volt. Igen megkapott az az őszinte hang, amelyik kicsendült a bevezetésből és a hozzászólásokból. Nem nagyképűsködés, nem fellegekbe járó kegyeskedés, nem gyakorlati haszon nélküli elmélkedés, hanem a hibák őszinte meglátása, feltárása és az egymás elszenvedésének becsületes vállalása volt ez. A vacsora hasonlóan kedves együtt-étkezés volt, melyet a ránk éhes szúnyogok elleni védekezés tett mozgalmassá. Az esti áhitat komoly Igéi: Ésaiás 1:17—17 versei adták meg szinte az egész nyári szolgálat vezérgondolatát: Isten meg nem csalható! A munka megkezdődött, a szolgálat elindult s most téged is vár a Megbékélés Háza, hogv szolgálhasson neked. Egy nap is ennyi áldást tudott adni, mennyit adhat majd az egy-egy csendesnap-sorozat. Jelenvolt. UTÓMUNKA Iratmisszióban. Novemberben kezdtem meg az iratmisz- szió szolgálatát. Elterveltem kikhez megyek. Óh milyen könnyű szolgálat lesz ez most — gondoltam —, csupa kedves ember. Isten azonban máshová vitt. És engem ez először félelemmel töltött el. Ilyen helyen aztán igazán sohasem voltam. Körülöttem szenny, piszok, sötéttekintetű, elzüllött, rongyos emberek : ezek a városi barakk lakói. Mintha a szennynek, a bűnnek lenne a fészke. Nyomortanya. De nem hátrálhattam meg, mert nem magamtól mentem. Félelmem és huzakodásom csak az ördög kísértése volt, de nem ő győzött. Csodálatos kegyelmét és erejét tapasztaltam meg Istennek ebben a szolgálatban. Milyen csodálatos is volt, amikor úgy elöntötte a szivemet a szeretet egy-egv embernek a láttán. És milyen csodálatos munkája volt Istennek bennem, mikor észrevettem, hogy hiszen már gondolok is rájuk, már imádkozom is értük. Már nem idegenek, testvéreim. Eleinte bizony nem igen tudtam beszélgetni velük. Nem is mertem. Isten azonban, Aki munkálkodott a Lélek által, igen hamar és kegyelmesen adott visszhangott aZ Igére. Kedves meglepetés és Öröm volt, amikor egyik alkalommal arra kértek, hogy tartsak nekik bibliaórát. Szeretnék hallani az Igét. Ez már igazán nem tőlem való, nem az én munkám eredménye, láttam meg most is. És ezzel meg is szűnt a kétfeletartozás, a válaszfal, egyformák lettünk, testvérek, bűnösök, akiket csak Isten kegyelme tart. Látás szerint bizony sokszor lehetett volna nehéz, de ott az Ige körül csak öröm és reménység élt bennünk. Egyszer zuhogó eső verte a barakkot. Rossz, töredezett bádogtetjén itt is, ott is csurgott be a víz. Hideg volt. „Záporként hull majd az áldás . ..“ — tört fel ajkunkról az ének, szivünkből a reménység. Fülledt levegőjű, kicsiny szabóban ott voltak — a tél hidege ellen tyúkok, malacok, kutyák. — így távolról talán idilli kép lehet, de akkor Isten kegyelme tanított meg szeretettel és türelemmel hordozni. Hiszen milyen semmik ezek a lélek idvessége mellett. És ezek az emberek mégis szomjas szívvel várták az Igét. Egy fiatalember jött be hozánk. Megverte az anyját, — mondták róla. Arcára, tekintetére úgy ráíródott a test rontása. Ki hívta? Miért jött? Mi tartotta ott óráról- órára? Isten Lelke. Gyermekek, férfiak, megkeményedett szivű, érzéketlen arcú emberek jöttek hétről-hétre. Vont az Ige és vont a Lélek. Nem egyszer mentem magam is megfáradtán, megkeseredetten, de szomorúan sohasem jöttem el onnan. Bennem is munkált a Lélek, engem is üdített az Ige. Éppen ilyen állapotban voltam, amikor sírva jött egy asz- szony. Részeg a férje, már az edényeit is összetörte. — Nem bírom tovább. Miért nem könyörül meg rajtam az Isten, ha csakugyan szeret. Miért? Hisz nekem is ez a kérdésem. Mit feleljek? Isten adott választ. Hű az Isten, aki nem hágy benneteket feljebb kísérteni, minthogy elszenvedhetnétek, sőt a kísértéssel egyetemben a kimenekedést is megadja majd, hogy elszenvedhessétek. Az Ige és a Lélek munkálkodott. Óra végén együtt hittük és örvendeztünk, hogy a kimenekedést is megadja. És most már örülök, hogy ezt a szolgálatot kaptam. Megtelik a szivem hálával, látva az Ürnak hatalmas dolgait. Milyen jó, hogy nem magamtól mentem, milyen j.':, hogy nem tőlem függ az eredmény sem. És milyen jó, hogy Istenre bízhatom. Amit kezdtél, folytasd Uram . . . Hollósi Eszter. Kérjük kedves előfizetőinket, hogy hátralékos előfizetési dijukat beküldeni szíveskedjenek.
