Evangélikus Kossuth Lajos-Gimnázium, Nyíregyháza, 1941

Gondolatok a magyar tehetségmentésről.

Nem a versenyvizsgálatokról és azok módjáról szeretnék néhány igénytelen szót papirosra vetni — mert újabban ezt a nevet kapta a falusi és tanyai magyar tehetségmentés —, nem is azok szükségességéről, vagy szükségtelen voltáról akarok vitatkozni. Hiszen ezt a kérdést már eldöntötte az a tanfolyam, amelyre az ország 72 vidéki középiskolájából,, április 30-tól kezdődő 3 napra 150 tanárt hívott be a minisztérium. így tehát már készen várja az ország hetvenkét gimnáziumában az igazgatók elnöksége alatt működő hatos vizsgálóbizottság azt a többször hatszáz tanulót, akikből nyolc éven át egyelőre évente 600 elsőosztályos gyermeket fog kiválasztani. Mire értesítőink megjelennek, akkorára már el is végezte ezt a fontos kiválasztó munkát.

Pedagógiai életünk egyik kiválósága és vezető egyénisége Imre Sándor, nagyon élesen, á jövőbelátó szemmel jósolta meg a dolgok ilyen alakulását, amikor ezt írja : „A nemzeti irányt... az a nevelés szolgálja, amely a nemzet helyzetén alapul, a nemzet feladatának, erejének, szükségletének számbavételén, tehát biztos talajon áll és nem általánosságokban halad előre, hanem tudatosan igyekszik a közvetlen célokat egymás után megvalósítani.“ Itt kapcsolódik be a falusi magyar tehetségmentés versenyvizsgálataival a népi közösségtudat és nemzeti hivatásérzet jövőt formáló magasztos hivatásába. így szerez érvényt a bizottság a tanfolyam megnyitóján elhangzott miniszteri kívánságnak, hogy ki kell rekeszteni a magasabb iskolákból az oda nem való, tehetségtelen, kisebb képességű elemeket a fejlődésre képes magyar tehetségek javára.

A középiskolai tanárság már régebben hangoztatja az iskolák tanulmányi szintjének bizonyos fokú és oldalú süllyedését. Ha nem néztünk a dolgok mélyére, hajlandók voltunk ezt hol az újabb módszerek kísérleteinek, kiforratlanságának, hol a néhol jelentkező esetleges túlzsúfoltságnak, máskor viszont a tanítási anyag túlságos megnövekedésének, rossz tankönyveknek stb. tulajdonítani. Ilyenfajta megfigyeléseink közben kezdtük észrevenni, hogy a magas könyvárak, felemelt tandíj és hozzá a pótdíj, drága szállás — hogy csak a nagyobbakat említsem — lassanként lehetetlenné teszik a szegény és tehetséges vidéki gyermekek középiskolai taníttatását; viszont úgy a vidéki módosabb, mint a helybeli kevésbbé módos tehetségtelen gyermekek szüleik anyagi és helyzetenergiájával, nagy kerékkötői a tanulmányi színvonal emelésének. Ilyenkor éreztük igazán elértéktelenedett alapítványaink rendeltetésének, rajtunk kívül álló okokból bekövetkezett, tehetetlenségét, a cselekvő segítség hiányát a szegény és tehetséges tanulók érdekében, és nem egyszer saját üres zsebeinkben kotorásztunk, öregdiák összejöveteleinket kisebb-nagyobb