Evangélikus Kossuth Lajos-Gimnázium, Nyíregyháza, 1938

követelményeinek megfelelően — a kertészhez hasonlóan — nyesegetik, hajlongatják a még rugalmas és alakítható emberi csemetét. Elképzelhetjük, hogy ez az eljárás, mégha a legjobb akarattal s kellő hozzáértéssel történik is, akk(or sem mindig kellemes, s ezért a gyermek, mint a helyes irányban kitámasztott fa, ha támasztékától megfosztjuk, a nevelői hatás megszűntével igyekszik a maga természetes állapotába visszajutni. És vájjon mi felnőttek mindig kellő tapintattal járunk-e el? A felnőttek és gyermekek világának ez az ellentéte olykor tragikus formákban robban ki. A gyermeköngyilkosságokban igen gyakran a gyengeségében tehetetlen ellenfél elkeseredett bosszúja nyilvánul meg. — Nem csodálkozhatunk tehát azon, ha egyik másik tanuló a felnőttek és gyerekek harcának a tanár és tanítvány viszonyában is kifejezésre jutó ellentétet ösztönösen megérezve és kihasználva, hősnek hiszi magát, midőn az iskola szabályaival szembehelyezkedik, s az „elnyomottak“ zászlóhordozójának szerepében tetszeleg még akkor is, ha nem „jogos sérelmei", hanem alantas vágyai, mint pl. feltűnési viszketegség, hiúság, vagy az osztály harcias közvéleménye sodorták kétes dicsőségű szerepébe.

A nevelőnek ilyen esetben arra kell törekednie, hogy a fegyelemsértő tanulót megfossza annak a lehetőségétől, hogy cselekedetét önmaga és társai előtt a hősiesség nimbuszával övezhesse. A kérdés csupán az, hogy mi módon érheti el e célt?

A nevelés kötelessége szükségszerűleg hatalmat ad a nevelő kezébe, s ha ezzel a hatalommal korlátokat nem ismerő önkény- úrként él, s akaratának érvényesítésére túlzottan erélyes, sőt kíméletlen szavakat vagy eszközöket használ, megsérti a tanuló önérzetét, sőt olykor talán igazságérzetét is. Ez az eljárás kifejleszti azokat a lelki reakciókat, amelyek minden abszolutizmus velejárói: a gyengéknél a szolgai meghunyászkodást, esetleg hí- zelkedést; az erőseknél pedig ellenzéki, sőt forradalmár hajlamot, amely a tanárban ellenséget lát, hőssé avatja, s nimbusszal övezi azt, aki vele szembe mer szállni. Ilyen esetben természetesen szó sem lehet a nevelők és neveltek természetes együttműködéséről. A tanár és tanítvány mint ellenfelek állanak egymással szemben, s apró guerillaharcaikban igyekeznek, egymás orra alá minél több borsot törni, A tanár ilyen esetben legfeljebb csak a szó negatív értelmében nevezhető nevelőnek, mivel viselkedésével akaratlanul is éppen ellenkező tulajdonságokat váltott ki a tanulóban, mint amilyenek kifejlesztése kötelessége lett volna. Ha ilyenkor a tanuló a fegyelem korlátáit áthágja, ami igen sajnálatos, azért részben a tanár is felelős. Ez esetben a tanuló fegyelemsér10