Államilag segélyezett evangélikus Kossuth Lajos-Reálgimnázium, Nyíregyháza, 1929
11 mint kifejez, a zenében a maga sokszínűségében árad felénk, kifejezve mindazt, ami bennünk a tudat küszöbe alatt lappang. Vágyaink, hangulataink, érzelmeink semmiben sem találnak olyan hű tolmácsra, mint a zenében, amely bár egy szót sem szól a fogalmak nyelvén, mégis többet mond mindarról, ami bennünk és egész létünkben titokszerű és megfejthetetlen, mint a legékesebben szóló nyelv. Főleg akkor érezzük a zenének e sajátos erejét, ha teljesen átadjuk magunkat a hangok hatásának, midőn érzékszerveink közül, amelyek mint föltárt kapuk szabad utat engednek a külső világnak a lélek felé, egyedül csak a fül van nyitva, s a lélek csak hangokkal telik meg. Küb lönösen éjjel érezzük ezt, midőn zeneszóra ébredünk föl, s a hangok meglepetésszerűen foglalják tel a lelket az egyetlén fölnyílt kapun át. Ilyenkor valami csodálatos forgószél kavarja össze-vissza lelkűnkben mindazt, amit a józan ész szépen elrendezett, vagy a feledés számára elraktározott és úgy érezzük, bog)' egy hirtelen megvillanásban egész életünk filmje pereg le előttünk. Hogy a zene hatása mennyivel egyetemesebb és meg- rázóbb, mint a szavaké, azt különösen temetések alkalmával figyelhetjük meg jól. A fájdalom szívünket nem akkor szorítja össze legjobban, sí a zokogás nem akkor tör elő leghevesebben, midőn a halotti beszédet halljuk, hanem midőn a temetési ének szomorú melódiája az örök elmúlás végső akkordjaival mintegy elborít bennünket. A szimbolista költők az emberi lélek leghívebb tolmácsát, a zenét állították a költészet szolgálatába. Abból indultak ki, hogy minden szóban kétféle elem van, u. m- fogalmi (azaz értelmi) és zenei (a szavak csengése). Mivel a szavak fogalmi tartalma a legintimebb lelki élményeknek — amint láttuk — nem lehet hű tolmácsa, használjuk föl a szavakban rejlő zenét, hogy ez szuggerálja másoknak mindazt, ami a tudat küszöbe alatt bennünk homályos körvonalazatlanságban gomolyog. — A szimbolista ars poétika második fontos tétele tehát így hangzik : a szavak elsősorban nem jelentésüknél, hanem zenei értéküknél fogva érdeklik a költőt. Verlaine, aki életében az emberi sors nagy skáláján a legsajátságosabb futamokat játszotta le, nem győzi eléggé hangsúlyozni a zene fontosságát: Szabályokra ne gondolj többé Hadd vigye versed szárnyán a szél,
