Államilag segélyezett evangélikus Kossuth Lajos-Reálgimnázium, Nyíregyháza, 1929
4 tikus képzelet szárnyain a tündérek és manók csodás világában, hanem az értelem fényével bevilágított létező valóság művészi formában való hű visszaadását tekinti feladatának. E kor francia költői, a parnasszisták, saját egyéniségüket, a szeszélyes és talányos ént háttérbe szorítva, finoman csiszolt versekben, a való világ hideg és objektiv költészetét nyújtották. A mi irodalmunkban e kor Arany nevével van összeforrva. Bár az ő egyénisége és költészete igen távol áll a Parnasse vezérének, Leconte de Lislenek műpogánykodásától, azonban az énnek háttérbe szorítása, a forma tisztaságában »megnyilvánuló gondosság, a poétika szabályainak tisztelete, némi kapcsolatot teremtenek Arany János, illetve követőinek költészeté és a Parnasse között. Ha e közösség nem is volt mélyenjáró, mégis elegendő volt ahhoz, hogy hasonló jellegű visszahatásra alapot nyújtson. A természettudományok egyik fontos törvénye az, hogy minden hatásnak ugyanolyan visszahatás felel meg. E törvény, ha nem is mathematikai pontossággal, de több kevesebb valószínűséggel, érvényes a szellemi életben is. A nyolcvanas években már egész világos formában tűnnek föl a reakció tünetei. Az ötvenes évek filozófiai fundamentumát, a pozitivizmust lassanként alá ásta Boutroux, majd Bergson filozófiája. A megkötöttség mellett a szabadság, a tudatos és világos mellett az öntudat küszöbe alatt gomolygó homály, a természettudomány mellett a metafizika is mindjobban előmerészkedett abból a száműzetésből, ahova a pozitivizmus juttatta. Különösen Bergson mért súlyos csapásokat ,a zárt fogalmakkal dolgozó megismerési módra, kimutatva, hogy a fogalmak csupán a dolgok külső vázának .fölfogására alkalmasak, míg a belső lényeget, az élet igazi magvát, csupán intuitiv átélés útján érhetjük el. — Ugyanez időtájban a festészet terén is megjelentek az impresszionisták, akik nem kötik többé magukat a külső objectiv világhoz, hanem egyetlen valóságnak, amelynek visszadása a művészet feladata, .saját szubjektív impresszióikat ismerik el. A szellemi élet súlypontja így lassanként kezdett áttolódni a külső világról a benső énre, a megismerendő tárgyról, a megismerő alanyra. Ami a bergso- nizmus a filozófiában, az impresszionizmus a festészetben, ugyanaz a symbolizmus a költészetben, t. i. a XIX. század második felének minden homályt kerülő, logikai igazságoknak hódoló, objektív életfölfogására bekövetkezett reakció, vissza-
