Államilag segélyezett evangélikus Kossuth Lajos-Reálgimnázium, Nyíregyháza, 1929
5 tükröződve a költészetben. Ezzel meg is érkeztünk tulajdon- képeni problémánkhoz. * A klasszicizmus költői a költészet feladatát rendszerint az értelem talajában gyökerező problémák poétikus földolgozásában, a romantikusok az érzelmek és a képzelet szülte álmok megéneklésében, a parnassisták a külső természet szépségeinek harmonikus és személytelen visszaadásában látták. A szimbolisták szerint nem ez a költészet igazi feladata, mert hiszen mindaz, amit e költői iskolák rímekbe kényszerítettek, igen jól elmondható prózában is, a nélkül, hogy a tartalom ezáltal csorbulást szenvedne. Victor Hugo »Századok Legendája« vagy —- hogy egy magyar példát hozzak föl Arany »Toldi«-ja igen jól elmondható verses forma nélkül is, mivel témáik az értelem talajából származnak, világosak és logikusak, így fogalmi kifejezés számára teljesen alkalmasak. Azonban a szimbolisták szerint a költészet igazi talaja nem az értelem síkjában, hanem sokkal mélyebben keresendő, a Jélek (legősibb rétegében, ahol homályos ösztöneink, tudatalatti vágyaink, elmosódott érzelmeink, misztikus látomásaink határozott körvonalak nélkül, szinte egymásba folynak s amelyeken nem lehet elmélkednünk anélkül, hogy ép leglényegesebb részük el ne tűnjék. A lélek e homályos tartalmát ép oly kevéssé lehet definiálni, s a fogalmak kényszerzubbonyába szorítani, mint egy illatot vagy egy melódiát, ezt csupán érezni lehet. Az igazi költészet feladata tehát a lélek e legmélyebb és legősibb tudatalatti ösztönös tartalmának kifejezése lesz és pedig J<öz- vetlen kifejezése, amely nem kényszeríti az érzelmi és ösztönös életet arra, hogy az értelem kapuján áthaladva, igazi lényegét elveszítve, fogalmi köntösben csendüljön rímekké, hanem megkeresi a maga sajátos kifejezési módját. A régi költészet a hétköznapi élet fogalmait használta föl e célra, ezek azonban mivel körülhatárolt, fix tartalmat nyújtanak — a szimbolisták szerint — nem alkalmasak az állandó mozgásban, örök átalakulásban levő élet, különösen lelki élet benső tartalmának kifejezésére. A vidámságtól a szomorúságig, a fehér színtől a feketéig millió és millió árnyalat tölti ki az űrt, s teszi az életet egy megszakítás nélkül tova örvénylő folyammá. De ha mindezt szavakkal akarjuk kifejezni, akkor még a legékesebben szóló nyelv is dadogóvá válik, mert az örömtől a bánatig vezető hangulati skálán alig található egy
