Evangélikus főgimnázium, Nyíregyháza, 1914
_ 7 — ember, érzik a népek milliói, hogy itt valami rejtéllyel van dolgunk, hogy itt az elgondolás, a filozófiai elmélyedés egy, szinte kibékithetetlennek látszó ellentmondást tartalmazó tény előtt áll. Isten — az absolút jó, a tökéletes szellemi hatalom, a kibeszélhetetlen szellemi gazdagság, bölcseség, igazság, jóság és szeretet birtokosának eszméje egyfelől, — és az absolút rossz, az emberi életek, boldogságok, békék, nyugalmak, zavartalan családi és egyéni jólétek, kulturális fejlődési eshetőségek és feltételek millióinak szinte a vért fellázító folytonos pusztűlása, ártatlan gyermekek, gyönge nők, elaggott szülök rettenetes sorsra jutása, ínség, gond, nyomor, bánat, koldusállapot, gyász és gyász mindenütt — másfelől, — oly rettentő egyszerre tapasztalás, egyszerre átérzés, egyszerre elgondolásbeli ellentét szülői, hogy ezzel a tárggyal, akarva, nem akarva, még a filozofiailag nem müveit elmének is foglalkoznia kell, — és kerüljön bármily erőfeszítésébe elmének, életnek, kedélynek, szívnek: de ezt a problémát meg kell oldani! Az atheizmus, az istentagadás álláspontján a kérdés nagyon egyszerű, mert a látszólagos ellentétnek csak egyik oldala áll fenn, a megoldás tehát kész. Csakhogy igazi atheista nincsen. Vagy aki mégis kérkedik vele, hogy ö az, azt szeretném a lövészárokba küldeni; biztos vagyok felőle, hogy az első fájó seb vagy szemmel- láthatóan életveszélyes helyzet kicsalná belőle azt a nagy szót, amit imádkozó katonáink milliói oly sűrűn hallatnak, azt a nagy szót, hogy: óh, Istenem! * * * Nekünk tehát mindenkép a theizmus, az istenhit, a személyes istenhit álláspontjáról kell megvilágítanunk a kérdést. Ezen az állásponton vizsgálva a háború és a vallás egymáshoz való viszonyát, ismét és ismét felmerül a
