Evangelikus főgimnázium, Nyíregyháza, 1913

— 40 —

ne emlékezett volna az Önök intő, óvó szavaira s bölcs tanácsaira. Megbecsülhetetlen vezérfonalat nyertünk a falak között, mely bizton vezetett bennünket az élet örvényei s szakadékai között

Az évekkel folyton erősbödő hála koszorúját nyújtjuk Önök felé, szeretett régi tanáraink, s kérjük önöket, hogy tartsanak meg bennünket továbbra is jóakaratu s fölötte megtisztelő barátságukban

Mielőtt szavaimat befejezném, rá kell mutatnom arra a körülményre, hogy a mi szerény és bensőségteljes emléknapunk összeesik a főgimnázium történetének egy jelentőségteljes határkövével.

Egy negyed évszázaddal ezelőtt folyt le ezen intézet falai között az első érettségi vizsgálat. Huszonöt évvel ezelőtt lett teljessé az addig csak hat osztályból álló gimnázium. Mi még az intézet udvarán álló szerény kis épületben töltöttük diákéveinket s mi voltunk az elsők, kik az időközben felépült új palotába bevonultunk s e falak között — elsők gyanánt tettük le az érettségi vizsgálatot. Minő hatalmas változást hozott az elmúlt huszonöt év. A szerény épület helyében épült új palota is szűknek bizonyult s kibővítést igényelt. Tizenhatan vizsgáztunk annak idejében e falak között. Ma e szám sokszorosan megnövekedett.

E hatalmas fejlődés nem a véletlen műve, hanem ama férfiak előre látó, gondos munkájának eredménye, kik az intézet kormányzó tanácsában szavuk súlyával, tapasztalataik bölcseségével a főgimnázium fejlődésére döntő befolyást gyakoroltak s a kik ünnepünknek megjelenésükkel most is fényt és jelentőséget kölcsönöztek E férfiak ma bizonyára a magvető ember örömeit élvezik, látván, hogy az elvetett kicsiny mag milyen hatalmas és terebélyes fává fejlődött. Adja Isten, hogy e szép fejlődés tovább is tartson s az intézet sorsát irányitó nemes férfiaknak soká és sok örömöt nyújtson

Engedjék meg, mélyen tisztelt Uraim, hogy szives megjelenésükért mindnyájunk nevében hálás köszönetét mondjak. Magyar szokás szerint áldomással fogjuk emléknapunkat befejezni s végtelen örömet szerezne nekünk, ha mindazokat, kik szerény ünnepünkön résztvenni kegyeskedtek, — a fehér asztal mellett is körünkben üdvözölhetnők.

Ezen üdvözlő szavakra Dr. Meskó László, főgimnáziumi felügyelő úr igaz, benső melegséggel válaszolt; beszédében különösen kiemelte azt, hogy a hála, ama legritkább, de egyik legnemesebb emberi érzés annál meghatóbb, mert azokkal szemben nyilvánult meg ez alkalommal, kik nem közvetlen tényezői voltak az ő kiképzésüknek és felnevelésüknek, hanem csupán közvetve, úgyszólva anyagi gondozói és fentartói azon intézetnek, melyben az ő szellemi előlépésük történt; — fenkölt gondolatokban ékes szavakkal köszönte meg a ritka megemlékezést.