Evangélikus főgimnázium, Nyíregyháza, 1906
— 52 az önzés jéghegye, mely egy hazának, egy anyának gyermekeit választá el egymástól durván, ridegen, hogy harsogták ifjak és öregek, volt jobbágyok és nemesek : Egy az Isién, egy a haza, egy az éltető levegő, a szabadság ! És megírta cikázó villámok lángbetűivel, hogy Ármány, a magyarok istenének ősi ellensége nem alszik soha. Előbújt újra a bécsi trón alól, hová, mint vert eb, vonítva húzódott március idusán, előbújt az átkozott, s ami sötét hatalmat csak meg tudott mozgatni, hajszolta, uszította rónáinkra, falvainkra, városainkra Hogy magyar vérre szomjuhozott az osztrák, az oláh, a rác, a liorvát s minden fajzat, mit az örök Isten haragos kedvében teremtett, mikor megbánta, hogy embert alkotott. — S aztán égő falvak és városok üszke világította be a vak éjszakákat, halálra kiűzött hajadonok és tehetetlen gyermekek jajkiáltása harsogta túl a félre vert harangok szavát. S mikor Kossuth Lajos egyet kiáltott, hogy „veszélyben a haza!“ megmozdúlt minden rög, feszült. minden férfiideg, atya családjától, ifjú arájától búcsúzott, hogy eljegyezze magát a halállal, a dicsőséggel. S a történelem múzsája erre elhajítá tollát s piros vérbe mártott honvédszuronnyal írta meg, hogy milyen a magyar, mikor szabadságáért, becsületéért, tűzhelyéért harcol. Megírta, piros vérbe mártott honvédszuronnyal írta meg, hogy az a nemzedék, mely akkor élt, méltó volt a nemzeti nagyságnak, dicsőségnek és jólétnek minden áldására, amit 1848. március tizenölödikén Petőfinek ihleteit lelke csak elképzelni tudott. Megírta, hogy méltó volt reá, mert ölni s halni tudott érte, magának nem kívánva mást, csak azt, hogy küzdhessen és meghalhasson szent eszményeiért unokái javára ! De megírta azt is vértanuk vérével, hogy a magyar a fegyvert le ne tegye, s ne higyjen senki-
