Evangélikus főgimnázium, Nyíregyháza, 1906

12

az nem rajongott érte, az nem ment utána. És ő, a nagy fejedelem, az igazi nap, világított jóknak s gonoszoknak egyaránt, nem űzött, nem kergetett senkit, csak a sötétséget, csak az életoltó telet, mert az volt hivatása. Aki fényét, melegét kereste, otthont, kegyelmet, talált nála.

Azonban úgy látszik, hogy a Gondviselés, kinek küldöttje volt, próbára akarta tenni; nem őt, hanem követőit. Körülvonta a balsors, a vesztett csaták felhőivel, hogy lássa, hisznek-e benne s rendeltetésében akkor is, mikor fogyatkozása van; tudnak-e térden állva, mellüket verdesve hűségesen várni, míg fénye újból előtör a sűrű árnyék mögül -- s Rákóczi keserve, s e honnak örök gyásza, hogy a próbát e nép nem állotta ki.

Nem kellett más hozzá, csak egy vesztett csata — s Rákóczi fényes tábora bomladozni kezdett.

Ne írjuk ide azoknak a nevét, kik hűtlenűl elhagyták. Tahin nem is voltak rosszak, csak kishilűek. Sokszor próbálta a magyar Mohács óta visszaszerezni az ősi szabadságot, s gyász lett a vége mindig, újra meg újra; s hogy e tudat termő talaja volt e kishitűségnek, szomorú, de érthető tény.

Elég az hozzá, hogy Rákóczi napja lehanyatloti. Hosszú, hosszú alkonyaira. Nem azért, mert az volt a rendeltetése, hanem azért, mert a beléje vetett hit nem tartott soká s a kísértést nem állotta ki. A hit, amellyel Rákóczit e nemzet, mint a várva-várt szabaditót fogadta, igaz hit volt, de nem volt kőszikla. „íme én mindenemet feláldoztam s tőlelek nem vártam mást, mint igaz magyar szívet“ — szólt a megtagadott Rákóczi, bomló táborához, s mikor az utolsó honi göröngy is kigurult lába alól, elbujdosott, hosszú, téli bujdosásra, mint a hitregék napistene.

Idegenek, kik fényét csak távolról látták, hódolva köszöntötték gyászbaborultakor. Kik szívéhez oly közel voltak, hogy tőle el nem szakadhattak semmi viszontagság között, ott voltak körűié, s szőtték, szövögették vele évről-évre a jövő reménységét, „pro libertate“ bömbölő s aztán elnémúló ágyúk, magasan szárnyaló, majd aláhanyatló kuruc-lobogók kuszáit emlékeiből, míg itthon apja-anyja és gyermekei üdvösségére esküdözött