Evangélikus főgimnázium, Nyíregyháza, 1906
18 mindenki, kinek veszteni, vagy kapni valója volt, hogy Ók a nagy fejedelmet nem szerették — isten bocsá' - nem is látták soha; vagy ha látták, hát az is csak azért volt, mert az ő mesgyé- jükön törött ki a Rákóczi lovának a lába ! Bécsben csúfot űznek emlékéből, nevéből; igaz, hogy csak olyan bátorsággal, mint amilyennel a gyermek csúfolja a festett ördögöt - világos nappal. És sajnos, a magyarság gondoskodott arról, hogy a lajtántúli reményekre ne jöjjön alkonyát. Mint Dickens híres Serooge-ja Marleyról, szepegéssel cifrázott önhittséggel mondogatták a bécsiek Rákócziról, hogy meghalt, le is szegezték a koporsóját, leszegezték maguk a magyarok; lehetetlen tehát, hogy újra feltámadjon. Egyszer azonban mégis felpattant a koporsó zárja s a beléje zárt eszme végig zúgott az országon az orkán zúgásával — 1848-ban. A történelem, úgy látszik, gyönyörködik az ismétlésekben. A német megint nem tudott a nyakunkra ülni a maga emberségéből: mint Mohács után a török, 1849-ben az orosz segítette meg nem érdemelt diadalra. Azóta pedig csak az történt, ami azelőtt is megtörtént nem egyszer. Klió nem hajítja el vésőjét, feljegyez mindent, de arca elborúl nem egyszer. Szomorú látvány a hitelüket vesztett isteneknek bozótok közt porladó oltára, szomorúbb a sárba tiport zászló, mely alatt egykor hősök vérzettek el; még szomorúbb a Caesarok diadal-kocsija mögött tolongó tömegnek „panem et circenses“ kiáltása! Hunniának mindebből kijutott bőven, nem is egyszer, hanem nagyon sokszor! * * * Maholnap egy éve lesz, hogy a halhatatlan fejedelem földi maradványai a kassai székesegyházban pihennek. A szent magyar anyaföld végre keblére ölelhette legjobb, leghívebb gyermekének hült tetemét. A pompa, melynek kíséretében mind ez történt, csak leplezhette, de nem enyhíthette az 190G. október 29-diki második temetés mélységes tragikumát.
