Evangélikus főgimnázium, Nyíregyháza, 1903

■’I

i

— 57 -Akadémia s a Kisfaludy- Társaság megalapításával kapcsolatban helyesen ítéli meg a magyar nyelvtudomány, szépirodalom és folyóiratok fejlődésében észrevehető lendületet. Syncbronistikus előadása miatt több Ízben ismétlésekbe esik, sőt még ellenmondásba is keveredik, amikor azt mondja, hogy „a negyvenes évek elején végre kivívta jogait a nemzeti nyelv", s négy lappal utóbb így nyilatkozik: „nemzeti nyelvünk nem érvényesült mindenütt, különösen a hadügy terén nem.“ Ügy látszik, hogy a munka kisimítására már nem volt a szerzőnek ideje, pedig, hogy szépen, sőt lelkesen tud írni, arról a dolgozatnak emelkedett hangú bevezetése s befejezése fényesen tanúskodik.

A III. számú pályamunka, melynek jeligéje: „Ne higyj, magyar, a németnek!“ abban a szerkezeti hibában szenved, hogy a fejezetekre osztás tagoltsága merőben hiányzik belőle. Az Árpádházi királyok korától a Mária Terézia uralkodásáig terjedő időről szóló részletben a szerző alig beszél a tárgyalásra kitűzött kérdésről, amennyiben a kérdésnek inkább csak vázlatos, külső történetét ismerteti. Már a nemzeti felbuzdulás korával tüzetesebben foglalkozik, a társadalmi, politikai s irodalmi állapotokat biztos kézzel megirt, egyenletesen kidolgozott tanulmányban rajzolja meg. Igénytelen előadásában az események chronologiai sorrendjéhez ragaszkodik és megelégszik azoknak elmondásával anélkül, hogy hozzájuk fűzné a maga reflexióit. Néhol nekilendül, különben az egész dolgozaton elejétől végig nyugodt, kimért hang uralkodik.

Az I. számú, s „Él magyar, áll Buda még“ jeligéjű munka helyes szerkezetben, áttekinthető beosztással, sokszor aprólékos részletekig menő alapossággal szól nemzeti nyelvünk küzdelmeiről, miközben az íróknak lelkes munkásságát a megérdemlőit méltatásban részesíti, sőt a nyelvújítás történetét a munka terjedelméhez viszonyítva nagyon is behatóan tárgyalja. Számos forrásmunkából merített adatait ügyesen csoportosítva, mindent a maga helyére illesztve, kerekíti ki teljes egésszé. Felfogása már kevésbbé önálló, mivel többnyire forrásainak felfogását teszi a magáévá. Stilusa nem egyenletes, olykor nagyokat mond, kifejezéseiben gyakran a szószaporitás terére téved, képeiben szokatlan katachresisszel él, mint ebben a példában : „Beh sokszor megfogták már a harangkötelet, hogy Magyarországnak megadják a végtisztességet.“ Helyesírási hibáit, úgy látszik, a másoló rovására kell Írni. Végeredményében el lehet mondani, hogy ez a pályamunka nem emelkedik ugyan versenytársai fölé, hanem a küzdelemben tisztes sikerrel vesz részt.

A IV. szánni pályamunkának jeligéje: .Rég veri már a magyart a teremtő.“ Ez a dolgozat egészben véve ügyes szerkezetével tűnik ki, bár vannak benne részletek, amelyek lazán illeszkednek az egésznek keretébe. Szerzője hazafias lelkesedéssel fog munkájához, s az Árpádházi és vegyesházbeli királyok alatt elért nemzeti nagyság tudatában dicsőségtől dagadoz kebele, hogy aztán annál bánatosabb szívvel panaszolja el a magyar nemzetnek háttérbe szorulását a Habsburg-házból származott királyok alatt. Kuruc-magyar érzéstől heviilten szépítgetés nélkül kimutatja, milyen veszedelmes volt a magyarságra nézve Mária- Teréziának germanizáló, központosító politikája. Majd II. József erőszakos rendeletéi fölött mond őszinte ítéletet, miközben sokoldalú megvilágítással, helyes felfogással magyarázza meg az okokat, amelyek II. József császárt ily alkotmányellenes eljárásra indították. Megfelelő nyomatékkai emeli ki a magyar fajnak elkorcsosulásra hajló gyengeségét, s evvel szemben a nemzeti ébredés apostolainak lelkes munkásságát, az írók önzetlen fára