Evangélikus főgymnasium, Nyíregyháza, 1900
19 addig az altai nyelvek a főhangsulyt általában megtartják, egy és ugyanazon a szótagon, mely nem a tőszótag, mint a mai németben, hanem az egész szónak első vagy utolsó tagja: pl. a magyarban emlékezés, megemlékezés, nézi, megnézi, meg-megnézi; a törökben: balícr, baltazár, baltalardaw. Ezen kívül pedig a szó elején vagy szó végén levő hangsúlyos szótagra nem fordítják a hangoztatás teljes erejét, hanem megosztják azt lebegésszerüen a szó tagjai között, sőt hosszabb szavakban egyes szótagok még külön erősebb mellékhangsúlylyal válnak ki, a mi az illető szótagok magánhangzójának, mondjuk, conserválódását biztosítja. Hogy ennek a tünetnek milyen nagy jelentősége van, megítélheti akárki abból, hogy szakadozottan, mintegy lökésszerűen beszélő emberek nyelvében a magyar nyelv hangsúlytalan szótagjai is érthetetlenségig eltörpülhetnek. Jókai „Kis királyok“ czímű regényében is van egy ilyen forma megfigyelés. A debreczeni cívistől, ki Tanussy Decebál fiát viszi szekerén: „megeszem én azt a németet“ helyett ilyen formát hallunk: „’geszem én azt a nőm’.“ Még feltűnőbb az, hogy német vagy angol, amig a magyar szót az elején ép oly erősen hangsúlyozza, mint a maga nyelvén szokta, a kalapom szóból rendesen ilyenformát hoz ki: Tcál’p’m; ha pedig arra figyelmeztetjük, hogy a magyarban minden szótagot egyforma tisztasággal kell kiejteni, akkor ugyanannyi külön szónak veszi, ahány szótag van benne, s azt mondja : Icá-lá-phomm. A magyarban a „Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban“ féle hexameternek legerősebb skandálása sem kelti fülünkben a helytelen hangsúlyozás kellemetlen érzetét, pedig a hat arsis közül csak három esik első szótagra, a mi ismét csak a szóhangsúly lebegéséből és az összes szótagokra való eloszlásából magyarázható. A német nyelv semmi versmérték kedvéért nem állhatná meg, hogy a Tugend szóban az u helyett az e-t hangsúlyozza valaki. Szinte magától kínálkozik a mondottak után, hogy nemzeti önérzettől s anyanyelvűnk szeretetétől elragadva a nagy Berzsenyivel ní/nak bélyegezzük az idegent a magunkével szemben; de odáig nem megyünk, nem is mehetünk. Az a kicsinylés, melylyel a többi európai népek az altai népek nyelvét és költészetét ezelőtt illették, s melylyel az egész nagy népcsaládot a races inférieurcs (alsóbbrendű népfajok) czime alá foglalták, ma már kezdi divatját múlni. Hogy is ne! Japán a legutóbb lefolyt harmincz esztendő alatt sajátjává tett mindent, a mit a vén Európa évezredes küzdelmek árán művelődési, társadalmi és politikai téren elismerésre méltót alkotott: „cultur-állammá“, keleti nagyhatalommá küzdötte fel magát, nem a fegyverek hatalmával, hanem az emberi elmének erejével és páratlan fogékonyságával. A finneknek, mint a zordon éjszak legműveltebb népének, szabadsága érdekében Európa összes államainak legkiválóbb szellemei sorakoztak csak nemrégiben is! 2*
