Evangélikus főgymnasium, Nyíregyháza, 1900
9 Csak az a kérdés, hogy ezt a megfelelést nyelvészeti szempontból hogyan értsük. Mert például a vogul punk s a vele egy jelentésű magyar fog szóban tényleg egy hang sem mondható azonosnak, mig viszont a zűrjén kirim, hangzásban elég közel áll a magyar köröm szóhoz, csakhogy kezet, öklöt jelent. Erre nézve tudnunk kell, hogy nem csak különböző korokból eredő nyelvemlékek összehasonlitásából (mint például, ha Pázmány Péter iratainak nyelvét összehasonlítjuk Deák Ferencz, vagy Kossuth Lajos irataiéval), hanem egyenes személyes tapasztalás utján is kimondhatta a nyelv- tudomány azt a tételt, hogy a nyelvek, habár rövid időközökben alig észrevehetőleg is, folytonosan változnak minden tekintetben. Csak egy példát akarok erre nézve említeni. Dr. Setälä Emil, kiváló finn nyelvész, a lív népről és nyelvről a Magyar Tud. Akadémián tartott felolvasásában ezt mondja: „A lív nyelvben épen most folyik az a változás, mely egészen el fogja pusztítani az ü és ö hangzókat“, s részletesen beszámol arról, hogy a lív öregek bizonyos szavakban még egészen tiszta ü vagy ö hangot ejtenek, mig a középkorúak az ü-t i- formán, az ö-t e-formán, de nem egész tisztán ejtik, a fiatalok pedig az illető hangok helyett egész határozottan i-t, illetőleg c-t mondanak, úgy hogy mire az idősebb nemzedék kihal, a liv nyelvben már nem lesznek ü vagy ő hangzós szavak. Ugyanilyen tapasztalatokat tehetünk egyéb tekintetben is, ha egyes magyar vidékek öregeinek és az ifjabb nemzedékének nyelvét összehasonlítjuk. Külömbséget fogunk találni mondatszerkezetben, hanghordozásban, észlelni fogjuk, hogy az öregek helylyel-közzel használnak oly szavakat, melyek helyett a fiatalabb nemzedéknél mások vannak kelendőben. Általában azonban a nyelvek változása rövid időközökben nem feltűnő, de szembeötlővé lesz, mihelyt nagyobb időközök nyelvi állapotát vetjük egybe. így például egy az Árpádok korából való énektöredékben, az úgynevezett „ Königsberg! töredékben“ ezt olvassuk: fi veszti, musja, ma így mondanék: füröszti, mossa; nevezetesen az utóbbi szóban u helyett most már o-t ejtünk, az sj hangcsoport helyett pedig ss-t. Akkor, mint Írott emlékek bizonyítják, így mondották: világhété, ma világba. Valamikor a hol ? kérdésre való helyhatározó ragok közt igen általános lehetett a -tt, -t rag, mert névutóinkon kivétel nélkül szerepel (v. ő.: mögött, mellett, alatt, elölt, fent, lent, alant, sőt egyes régi városok nevénél is előfordul v. ö: Gxjörött, Pécsett) ma már a legtöbb esetben e ragot a -ban, -ben rag helyettesíti (Komáromban, Esztergomban sat.) A régi wonnd, „mindkettő“ értelemben ma már egyáltalában ismeretlen; a marha szó valamikor kincset, vagyont jelentett, ma már csak a lábas-jószágra alkalmazzuk, nyilván azért, mert a földmivelő és baromtenyésztő népnek egyaránt fontos birtoka, kincse a tehén meg az ökör,
