Evangélikus főgymnasium, Nyíregyháza, 1900
6 mondania a jelenség nevét: „nyclvrokonság“, s ha kell, könnyen épit tovább; mig nálunk legfeljebb az irodalomtörténet bevezetésében történik utalás egy pár messzelakó, különös nevű népre s még különösebb szavakra s azontúl nem mehetünk az iskolában. Maga a nagy népközönség pedig, mely oly szívesen hallgat végig nyilvános felolvasásokat társadalmi, politikai, közgazdasági, egészségügyi, természettani, történelmi és irodalmi kérdésekről, nyelvtudományi felolvasásról vagy hasonlóról hallani sem akar; rendesen előre tudja, hogy azt nem fogja megérteni, mert érthetetlen. Minek is kívánják az emberrel elhitetni, hogy a magyar húrom meg a finn holme egy eredetű, mikor épen az embernek a füle mondja meg, hogy az egészen más szó! így szokta fogadni a nyelvész fejtegetéseit az a közönség, mely a természettudóst a legodaadóbb figyelemmel kiséri nem csak akkor, mikor eléje teszi egy gyíknak meg egy verébnek csontvázát s azt magyarázza, hogy a kettő egy közös ősalaknak különbözó fejlődése: ez itt megfelel ennek, csakhogy egy kicsit megnyúlt; ez ennek, csakhogy elcsenevésze- dett a más természetű életfeltételek mellett: hanem még azon jóval túl is, s egész higgadt elmével elképzel Romeo bambuszfái, vagy a Gabun rengetegei között egy olyan semajom-seembert, melytől eredt az orangutáng meg a gorilla, meg ő maga, meg az a tudós úr is, aki ezeket előadja. Ilyen és hasonló tapasztalatok folytán érlelődött meg bennem az a gondolat, hogy a tanuló ifjúság kellő tájékoztatása czéljából, annak értelmi fejlettségéhez és ismereteihez mérten lehetőleg világosan fejtegessem a magyar nyelv rokonságának kérdését, annál is inkább, mert a múlt iskolai évről szóló értesítőnkben megjelent kimerítő tanulmány, mely a finn néppel foglalkozott minden irányban, bizonyára érdeklődést keltett az ifjúságban, a tőlem felvetett kérdés iránt is, sőt arról is meggyőzhette magyar olvasóját, hogy ez a rokonság nem csak hogy szégyenünkre nem válik, sőt hogy nem egy tekintetben mi mehetnénk el tanulni az »ezer tó országába“. Ismernek ott bennünket, s ha rólunk írnak vagy beszélnek, dicsérni, magasztalni szoktak; van közöttük tudós, ki magyar folyóiratokban magyarul értekezik, tudják mi a Hymnus, meg a Szózat s akad nem egy, aki el is énekli lelkesedéssel. E derék népnek tudósai a mieinkkel vállvetve évtizedek óta kutatják a magyar és finn nyelvek rokonságát. Akadt köztük is nem egy, ki mint a mi Csornánk és Regulynk, Ínséggel, zordon éghajlattal küzdve, de mindig a hazaszeretet lángjától hevülve, bejárt oly távoli vidékeket, hol előttük művelt ember nem járt soha, hogy megtanulja irni-olvasni nem tudó nyelvrokonaink beszédét, feljegyezze hagyományaikat a hazai tudomány hasznára és előbbrevitelére. A nagy fáradsággal és sok áldozattal összegyűjtött anyagnak feldolgozásához hangya szorgalommal látott hozzá a hivatott tudósok lelkes csapatja s ezen önzetlen, fáradhatatlan munkának köszönhetjük azt, hogy ma már biztosat tudhatunk nyelvünk-
