Evangélikus főgymnasium, Nyíregyháza, 1900
A magyar nyelv és rokonai. Akár nemzetünknek ezer éves történetét olvassuk, akár Berzsenyi, Vörösmarty, Petőfy, Arany költői alkotásainak páratlan ragyogású, majd a szélvészek zúgásával versenyző, majd elandalítóan édes nyelvében gyönyörködünk, akár a szőke Dunának s a kanyargó Tiszának habjain, akár a partjaikon lakó magyar népnek mélabús dalain felejtjük gondolatunkat, mindig csak a nagy költő szavai jutnak eszünkbe: „A nagy világon e kivül nincsen számodra hely!“ „ Rokoni alanságunk“ tudatának egész keserűsége szólal meg emez ihletett szavakban, azé az érzelemé, melyből nemzeti büszkeségünk és bánatunk, sírvavigadásunk forrása fakad. Igaz, hogy nemzeti hagyományaink a honalapító Árpádot a világverő Etele király ivadékának tartják s ki „az avart járta s tűnődve meg- állott, hogy olvassa, a mit az idő vén fájáról lehullott régi levélen írva talált“, oly megkapóan varázsolta ámuló lelkünk elé, a szarvasüző két leventét s a rettegett Isten-ostorát, kinek, mint édes rokonok, a végtelen róna száguldó viharától született paripák ménesével kedveskednek az őshazában lakó magyarok, igaz ugyan, — de hova lettek ?! A XVIII. és XIX. század határán történt világrendítő eseményektől tunya álmából felriasztott magyar hiába tekintett körül a népek milliói közt, rokonára nem talált sehol. Majd akadtak, kik a hagyomány s a történelem intését megértve vándorbotot vettek kezükbe s elmentek rokont keresni messze Napkeletre. A himalájai emlék Körösi Csorna Sándornak, a zordon Éjszak jégmezői Reguly Antalnak olthatatlan hazaszeretetéről beszélnek, de se a Kur vizének partja mellett, se a Maeotisi kis tengernek ingo ványai közt nem akadt senki a magyarok nyomára. Az őshazában maradt magyarság eltűnt, mint a csoda szarvas, s nem is tűnik elő soha többé; de rokon akadt, ha nem is olyan, mint a milyent vártunk. Mikor a tudósok először mutatták be a magyarnak rokonait, kikhez való tartozását a tudomány egyre erősebb és nyomosabb okokkal igazolta, csalódva tekintett rájuk s nem igen volt hajlandó atyafiául elismerni sem a lappot, sem a finnt, sem az Obmenti erdőkben mókust kergető vogult. Lóhátról kezdte nézni a bocskoros atyafiságot s nem egyszer igazi fiskálishoz illő fondorkodással, csüréssel-csavarással igyekezett ki1*
