Evangélikus algymnasium, Nyíregyháza, 1865

6

dogság, fejlődhetnek, tehát a boldogságot magát is hiában keressük. Avagy a vadállatokat boldogabbaknak tartsuk-e egy müveit embernél, kivált ha ez utóbbira még a szerencse is kedvezően mosolyg? Ki amazoknak e fölött előnyt ad, térjen vissza nemünk ős-eredeti állapotához, álljon be erdei vadnak.

Mind annak daczára el kell ösmernünk, hogy az idyllikus költők csendélet! képei mindnyájunkra különös és ritka varázst gyakorolnak. De a mi ezen varázsnak megkapó erejét kölcsönzi: az korántsem az idyllikus csendélet tartalma, korántsem az egyszerű földművelőknek, pásztoroknak, halászoknak, mint ilyeneknek foglalkozása és életmódja; hanem azon körülmény, hogy e csendéletet mindenkor saját életünkre vonatkoztatjuk, hogy magunk világát, mint háttért odagondoljuk, és — mi nagyon természetes, miután háttér forog szóban — ama csendélet szelíd fényben lefolyó jeleneteit polgárisuk életünk épen árny-oldalaival állítjuk és hasonlítjuk össze. Egyedül azon feltevés, hogy a ki most távol az u. n. nagy világ zajától, mint boldog pásztor, vagy eféle él, annak előtte azon zajos világ közepette állott, e világban tehetségeit sokoldalúan kiképezte, benne magának mindenféle ügyességeket elsajátított, éltünk kényelmét és díszét előmozdító számos mesterfogásokat eltanult, és szellemét mindennemű benyomásokkal, ösméretekkel és eszmékkel meggazdagitotta, úgyhogy ennek alapján szellemi élete most a csendes magányban elég változatos és tetszős játékot fejthet ki — mondom egyedül ezen feltevés teheti az idyllikus életformát kellemessé és k i v á n a t o s s á. Oly pásztorrá lenni, ki mint pásztor született, élt, soha egyéb nem volt, s a pásztorok életkorén tulfekvő ösméreteket és tapasztalatokat nem gyűjtött egy müveit embernek sincs kedve, ha még annyira rajongna is a természetes állapothoz visszatérés mellett.

Tehát még akkor is, ha a boldogságot az idyllikus életformában keressük, a n e v e 1 és, a m ü- ve 11ség egyik elengedhetlen feltétel. Ha pedig, mit egyesről mondtunk*, egész népekre alkalmazzuk, kiderül, hogy egész nép és idyllikus életformák közt csak akkor fogja magát emberileg boldogan érezhetni, ha e nép minden tagja azelőtt müveit polgárisait világban élt. Nem akarok itt e gondolat kive- hetőségének, vagy netaláni félszegségnek magyarázatába bocsátkozni: csak azért említettem fel, hogy kitűnjék, mikép amaz állításom: egyedül müveit nép lehet boldog — az idyllikus életviszonyokra hivatkozás által meg nem dönthető.

Ép oly kevéssé döntheti meg azt egy másik, nálunk is elég gyakran hallható ellenvetés, mely abban pontosul össze: müveit nép, azaz oly nép, hol a miveltség közös és általános, azért nem lehet boldog, mert a mint a műveltség lefelé terjed, a társadalom alacsonyabb állású tagjaiban mindennemű, addig előttük ösmeretlen vágyakat, szükségeket és óhajtásokat ébreszt, melyeket ezek ki nem elégíthetvén, m ég boldogtalanabbá érzik magokat, minthaazok felől soha semmi tudomásuk sem lett volna.

Ezen ellenvetés belbecse és döntő ereje iránt mindjárt azon körülmény ébreszt kételyeket, hogy a kik támasztják, saját magokat vagy gyermekeiket illetőleg sohasem cselekesznek értelmében. Honnét e visszás tünemény? Onnét, mert az egész okoskodás hibás, vagy épen tisztátalan okokra és utógondolatokra támaszkodik.— Az utóbbiak közül csak azt az egy, köztünk is még messzire elterjedt, középkori nézetet érintem, melyszerint csak egy bizonyos osztály kiváltsága, e világon jól érezné magát s a földilét minden örömeiben és élvezeteiben dúskálni. A többi csupán arravaló, hogy vagy ezen élvezeteket munkája és fáradozása által lehetségessé tegye, vagy az élet színpadján szereplésre hivatottaknak bámuló és tapsoló közönségül szolgáljon. — E nézetet, mily nagy legyen és hívei száma és bár mennyire feleljenek is meg neki tettleges viszonyaink, bőven czáfolgatnom szükségtelen. Megczáfolta azt az újkor szelleme, mely hangosan kinyilatkoztatta, hogy mindenkinek, ki született, élni is van joga, hogy a természet különös szabadsági vagy kiváltsági levelet egynek sem állított ki, és hogy mindenki, ki az élvezet és öröm feltételeinek előteremtése körül fáradozik: számot és igényt is tarthat örömre és élvezetre.