Nyelvtudományi Közlemények 113. kötet (2017)
Tanulmányok - Fodor István: Hajdú Péter őstörténeti munkássága (Péter Hajdú on prehistory) 5
Hajdú Péter őstörténeti munkássága 27 stb.), tehát élénkebbé vált köztük a nyelvi kommunikáció is (Korhonen 1980). Erre a kérdésre Hajdú az 1977-ben megjelent dolgozatában tér ki, ahol a preuráli nyelvi kapcsolatok kérdését boncolgatja (Hajdú 1977a). Szerinte az eurázsiai rokon nyelvi csoportok kialakulására jól felhasználható az ausztráliai példa, ahol kis izolált csoportok éltek valaha, amelyeknek saját nyelvük volt. E csoportok közti kulturális különbségek kialakulásával megélénkültek kapcsolataik, s az egyes régiók nyelvei integrálódtak, köztük egyre több hasonlóság alakult ki, ami rokon nyelvek létrejöttéhez vezetett (i. m. 161). így tehát „... lehetségesnek kell tartanunk anyagi, rokonságszerű egyezések kialakulását is areális kapcsolatok következtében”. Következésképp: „Az őskőkori nemzetségi nyelvek areális érintkezései, integrálódási és dezintegrálódási folyamatainak áttekinthetetlen szövevénye hozta létre tehát egyrészt a rokon nyelvek családjait (bár ez nem volt éppenséggel szükségszerű, hiszen számos izolált helyzetű nyelv is fennmaradt) és az ezek között tapasztalható affínitási jegyeket. S mindez pedig arra mutat, hogy Eurázsia pre-nyelveinek vagy legalábbis e nyelvek zömének bölcsője geográfiailag összefüggő területre helyezhető” (i. m. 164). E fontos következtetések megfontolása - ismétlem - egyáltalán nemcsak a nyelvészek számára járhat haszonnal. Helyénvalóságát ugyanis a régészet eredményei mindenben megerősítik. Hasonló eredményre juthatunk például a Dél-U- rál környékének vizsgálatakor, ahol szinte elképzelhetetlen nagyobb nyelvi egység kialakulása a vándorló őskőkori kis közösségek esetében. Erre csak az átmeneti kőkor idején gondolhatunk, amikor e területen jóval nagyobb volt a népsűrűség, megváltozott a gazdálkodás módja, a megtelepült közösségek között élénkebb kapcsolatok teremtődtek, ami magával hozta a nyelvi kommunikáció felerősödését is (vö. Fodor 1977: 295). A dúsabb fantáziájú régészeknek tehát alighanem végképp le kell mondaniuk az őskőkori őshazáról, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy az újabb kutatások szerint a neandervölgyi ember biológiai alkata miatt nem volt képes a tagolt beszédre, amely csak a homo sapiensszel együtt jelent meg Afrikából mintegy 30 ezer évvel ezelőtt. Befellegzett a „nagy őshaza” álmának is, ami korábban is teljesen irreális elképzelés volt. Hajdúnak még egy areális jelenségekkel foglalkozó dolgozatában találunk igen fontos megjegyzést az őstörténészek számára, méghozzá az alapnyelvről. íme: „az alapnyelv nem egysíkú és mozdulatlan képződmény volt, hanem a kölcsönös megértést felmutató kisebb-nagyobb törzsi nyelvek láncolata, amely az idők folyamán állandóan változott (volt története), a térben is csoportokra oszolva létezett, sőt bizonyos mértékig szociális tagoltsága is volt (férfi - nő, idős - fiatal, szakrális - profán, köznyelvi - folklór, vezető - vezetett stb.)” (Hajdú 1995: 131). Ezt a szempontot kétségkívül szem előtt kell tartania a régmúltat vizsgáló régésznek is. Más kérdés, hogy fenti különbözőségek és változások hogyan tükröződnek (tükröződhetnek) az anyagi kultúrában.
