Nyelvtudományi Közlemények 113. kötet (2017)
Tanulmányok - Fodor István: Hajdú Péter őstörténeti munkássága (Péter Hajdú on prehistory) 5
26 Fodor István ki egyértelműen és nyíltan kiállt a magyar egyetem felszámolása ellen, amit maga a „Kárpátok géniusza”, Nicolae Ceau§escu vezényelt le. Szabédi azonban megpróbálta a bajt megelőzni. E könyvében azt akarta bizonyítani, hogy nyelvünk végső soron a románnal egy tőről fakadó rokon nyelv. Műve és szándéka teljes kudarcát a szerző személyes sorsa példázza, aki a magyarfaló román diktátor áldozata lett. Hajdú természetesen nem erre a momentumra helyezte a hangsúlyt, hanem a tudományos igazságra. Dolgozatában előbb a sumér és egyéb rokonsági elméletek kiagyalóinak (Badiny Jós Ferenc, Zakar András, Bobula Ida, Csőke Sándor, Baráth Tibor) tudománytalanságát elemzi (Hajdú 1981: 173— 185). Ezt követően Szabédi iránytévesztéseire mutat rá, de jóval nagyobb tapintattal, hangsúlyozván a tudós szerző érdemeit. Megállapítja, hogy Szabédi nem az indoeurópai-finnugor közös alapnyelv feltételezéséből indul ki, mint előtte már annyian. Szerinte a finnugor alapnyelv az indoeurópai alapnyelvnek éppen olyan későbbi kiágazása, mint a germán, az újlatin vagy a szláv. Úgy vélte továbbá, hogy az őslatin nyelvi egység a Kr. e. 18. században bomlott fel, s csak ezután alakult ki a finnugor alapnyelv, és így tovább (i. m. 187). E minden ízében elfogadhatatlan elmélet értékítéletét röviden már fentebb idéztük. Hajdú azzal zárja sorait, hogy Szabédi „szándéka nemes, a megvalósítás nagyvonalúan koncepciózus. Az olvasó figyelmét leköti érdekes, gyakran meglepő fejtegetéseivel. Sajnálatos tény viszont, hogy a jeles költő és tudós ezúttal a dzsungelben olyan nyílegyenes utat vágott, amely eredetünk színtere helyett egy szépen kiszínezett álomvilágba vezet” (i. m. 190). A hetvenes évek közepétől Hajdú Pétert egyre inkább foglalkoztatják a nyelvrokonságon kívül eső areális nyelvi kapcsolatok és egyezések. Ez szigorúan vett nyelvészeti kérdésnek tűnik, ám valójában mégsem csak az. Az egymás közelében élő népek ugyanis nemcsak nyelvi, hanem (még inkább) kulturális kapcsolatba is kerülnek (kerültek) egymással, s ez utóbbiak már elsősorban a néprajz és régészet kutatási területéhez tartoznak. így hát Trubeckoj 1923-as Sprachbund-elmélete nem mellőzhető a komplex őstörténeti kutatásokban sem. Hajdú rámutat, hogy az areális jelenségek az uralisztikában is összekapcsolódnak a genetikai szempontokkal. Példaként a szamojéd és az ugor nyelvek közti tipológiai egyezéseket említi (Hajdú 1975a: 148). S itt érint egy olyan kérdést is, amely már nem egyszer a régészetben is élesen felvetődött: voltak-e, lehettek-e nyelvcsaládok az őskőkorban, ami alapvetően befolyásolja az őshaza értelmezését. Hajdú szerint a paleolitikumban a kis elzárt közösségek korában, sokkal jelentősebbek lehettek a szomszédsági (areális) nyelvi hatások, mint a rokonságiak (i. m. 253). Álláspontja tehát ebben a kérdésben közel azonos Korhonenével, aki szerint az őskőkori közösségek korában még nem alakulhattak ki nagyobb, rokon nyelvű csoportok, azaz nyelvcsaládok. Ezek csak később, a mezolitikumban (10-15 ezer évvel ezelőtt) jöhettek létre, amikor már jóval nagyobb emberi közösségek éltek együtt és sokkal élénkebbé váltak kapcsolataik (kereskedelem
