Nyelvtudományi Közlemények 113. kötet (2017)
Tanulmányok - Fodor István: Hajdú Péter őstörténeti munkássága (Péter Hajdú on prehistory) 5
16 Fodor István után napvilágot látott megjegyzést sem.14 Hasonló válaszokat adott más bírálóinak is. 1966-ban megjelent másik vitacikkében egyértelműen kijelentette: „... az az érzésem, hogy az a módszer, s a gondolkodásnak az a menete, amelyre felépül könyvem, s amelyet újnak érzek, kiállta az ellenvetések próbáját” (László 1966: 7). Úgy nyilatkozott továbbá, hogy az őshaza kérdését a régészetnek kell megoldania, mégpedig oly módon, hogy a finnugornak elismert későbbi hagyatékból kell visszafelé következtetni. „Ám ezzel a módszerrel is - mint írja - a Swidry műveltséghez jutunk el, területileg pedig ugyanoda, ahová feltevésem értelmében az uráli őshazát el kell képzelnünk.” Ehhez még hozzáteszi, hogy a kelet-európai voloszovói művéltség anyagában csak elhanyagolható mértékben hasonlít az uráli kerámiára, továbbá az ő elméletét erősítik meg azok a lengyel kutatók, akik Közép-Lengyelország helyneveit a finnugor nyelvekből származtatják, valamint Thoma Andor antropológus is, aki a szvidéri kultúrához tartozó janislawiczei lappoid csontvázban a később nyelvet cserélt őslappok egyik képviselőjét látja (i. m. 8; vö. Thoma 1965: 40). Sajnos, László Gyula - kisebb változtatásokkal - később is makacsul kitartott ekkor kialakított elképzelései mellett, amelyet számos munkájában még évtizedeken át többször megismételt. (Legutóbb 1. László 1994: 376-377, 1997: Illő). 1988-ban pedig egy tanácskozáson védte őshaza koncepcióját, hangsúlyozta, hogy a szvidéri műveltség finnugor volt, s csak a nyugat-keleti vándorlásra vannak adataink a Baltikum és az Urál között (Fodor 2013: 97). Pedig közben megcáfolhatatlanul kiderült, hogy a voloszovói műveltség a finn-volgai népesség hagyatéka volt s a szvidéri műveltségnek - mint előzménynek - semmi köze nem volt a finnugorokhoz (Fodor 1973: 6-7, 1977a: 290). Hajdú Péter ezt követően is élénk figyelemmel követte az őstörténeti szakirodalmat, ami számára továbbra is a teljes komplexitást jelentette, tehát az őstörténetben érdekelt tudományszakok mindegyikének szem előtt tartását. Különös jelentőséget tulajdonított azonban a régészetnek, amely szinte szédítő mértékben növelte forrásanyagát, s - főleg a Szovjetunióban - egyre nagyobb számban láttak napvilágot a nagy ívű összegzések, monográfiák (vö. Fodor 1971). Nem véletlen, hogy Hajdú a hatvanas évek második felében két igen alapos tanulmányt tett közzé a régészetnek az őstörténet-kutatásban játszott szerepéről. A két cikk 14 Jellemző példája e magatartásának, hogy amikor azt igyekezett igazolni, hogy az líráitól keletre fekvő területekről nem volt semmiféle népmozgás nyugatra, a Káma völgye felé, bizonyításul felhozta, hogy az Uráltól keletre lelt kerámiát zsírkővel soványították, ám „zsírkővel vegyített edényeket az Urálon innen nem gyártanak, s ilyeneket még szórvány leletként sem ismerünk...” (László 1961: 183-184). A valós helyzet azonban éppen ennek az ellenkezője volt. A Káma-vidéki legkorábbi edények anyagában gyakran volt zsírkő, ami annak tanújele, hogy a Káma-vidékiek a hegységtől keletre lakóktól tanulták el a kerámia készítésének fortélyait (vö. Fodor 1973: 9).
