Nyelvtudományi Közlemények 113. kötet (2017)
Tanulmányok - Fodor István: Hajdú Péter őstörténeti munkássága (Péter Hajdú on prehistory) 5
Hajdú Péter őstörténeti munkássága 13 jából a kilenc évvel korábbi könyvében írottakat formálja át, s itt sem csupán a finnugor őshaza kérdését tekinti át, hanem az egyes népek bemutatásakor azok történeti életútját is vázolja (Hajdú 1962). A finnugor és magyar őstörténet-kutatás igen jelentős eseménye volt 1961-ben László Gyula monográfiájának megjelenése, amelyben a szerző jó évtizedes munkáját adta közre, áttekintvén az uráli őshaza kérdését s e nyelvcsalád népcsoportjainak legkorábbi történetét (László 1961). Könyvének első részében László a kor színvonalán álló, igen jó összefoglalást adott a magyar őstörténet kutatásának állapotáról, megjelölte a legfontosabb teendőket, s kijelölte ebben a régészet szerepét is. Mivel úgy vélte, hogy a magyar régészet egyelőre még nem képes a honfoglalás kori leletanyagból visszafelé nyomozva az ősmagyar, ugor és finnugor időkig eljutni, a nyelvtörténet által felvázolt legkorábbi állapotokból kell kiindulni és így eljutni az ősmagyar korig. Úgy vélte továbbá, hogy az uráli és finnugor őshaza területi kiterjedését nem azok felbomlásának, hanem kialakulásának korában kell megragadnunk. Korrekciókat javasolt ezen ősi népesség nyelvi állapotának értelmezésében s az életföldrajzi adatok alkalmazásában is. Ez utóbbi területen úttörő módon ő használta nálunk elsőként Najstadt 1957-ben közzétett erdőtörténeti munkáját, amely egy új természettudományos módszer, a pollenanalízis eredményein alapult. (Korábban ugyanis a több ezer évvel ezelőtti állapotokat a mai életföldrajzi viszonyokkal szemléltették.) László a nyelvi és életföldrajzi meggondolásokból kiindulva - és nem a régészeti vizsgálatok eredményeképpen - választotta ki a Közép-Lengyelország és az Oka folyó közti késő őskőkori szvidéri régészeti műveltséget, amelyet az uráli népek legkorábbi lakóterületének vélt. Az Archaeológiai Értesítő 1964-es évfolyamában jelent meg e könyvről Hajdú Péter bírálata, amely alighanem a közel száz éves folyóirat egyik legszínvonalasabb vitacikke volt (Hajdú 1964a). Hajdú elöljáróban kijelenti, hogy elsősorban a könyv mondanivalójának nyelvészeti és életföldrajzi megalapozását kívánja értékelni. Felhívja például László figyelmét a magyar-szamojéd viszony leegyszerűsítésére, továbbá arra, hogy az uráli etimológiáknak eleve van szamojéd tagjuk. Megjegyzi, hogy hibás László feltevése, amely szerint az őshazában az uráliak széttagolva, egymástól messze helyezkedtek el. Bubrih (1948: 26) ezen nézetét ugyanis időközben Itkonen (1961: 9-10) már megcáfolta (1. Hajdú 1964a: 118-119).11 A bíráló a szvidéri műveltséget nem tartja megfelelő helynek az uráli őshaza számára. Ugyancsak elveti azt az ötletet, amely szerint a lappok a szamojédok egy elfinnugorosodott töredéke lennének, mivel a lappoid embertani 11 11 Ez a régi nézet még ma is visszaköszön az ún. „nagy őshaza” híveinek munkáiban, akik nem veszik észre, hogy a „kis” őshazák nem olyan kicsik (vö. Fodor 2015: 87, 26. kép), másrészt pedig az uráliak nem bolyonghattak őskőkori és átmeneti kőkori hordaként Eurázsia tágas térségein, hiszen így nem alakulhatott volna ki köztük közös nyelvet létrehozó kommunikáció. Legutóbb 1. Kiima (2016: 24).
