Nyelvtudományi Közlemények 111. kötet (2015)
Szemle, ismertetések - Klima László: Sudár Balázs - Szentpéteri József - Petkes Zsolt - Lezsák Gabriella - Zsidai Zsuzsanna (szerk.): Magyar őstörténet. Tudomány és hagyományőrzés (Hungarian prehistory. Science and tradition) 495
Szemle, ismertetések 505 nyelvek még nem váltak szét egymástól, a kései ősszláv korszak all. századig tartott. Legkorábbi szláv jövevényszavaink nem tájnyelviek, a magyar nyelvterület egészén ismertek, és nem rendelkeznek olyan egyedi jelekkel, melyek valamely már önállósult szláv nyelvre utalnának. Mindebből az következik, hogy a Kárpát-medencébe betelepülő magyarság egy ősszláv nyelvű népességgel került kapcsolatba. ZOLTÁN tanulmánya tehát azt üzeni a társtudományok kutatóinak, hogy nyelvi alapon bizonyosak lehetünk a honfoglalást követő szláv-magyar együttélésben. A szerző Evgenij HELlMSKIJjel szemben nem egy, hanem két nyelvjárásból származtatja a magyarba került korai szláv jövevényszavakat. Az egyik a Helimskij által egyetlen átadó nyelvként elképzelt pannóniai szláv. Ezt a nyelvjárást ZOLTÁN a Dunántúlra lokalizálja. A honfoglalás körüli időkben a magyar nyelvre egy bolgárszláv nyelvjárás is hatást gyakorolhatott. A helynevek alapján a magyar-bolgárszláv nyelvi kontaktus színtere a Budai-hegységtől a Bükkig terjedt, de vannak nyomai a gömör-borsodi tájakon is. A bolgárszláv nyelvjárásokban tovább élt a nazális mássalhangzó, mint egyéb szláv dialektusokban. Ennek alapján Zoltán azt feltételezi, hogy még a 11-13. században is kerülhettek nazálist tartalmazó szláv jövevényszavak a magyarba. A kötet utolsó nyelvészeti tanulmánya, Hoffmann ISTVÁNé, a helynevekkel foglalkozik: „A helynevek mint az őstörténet forrásai” (211-218). A szerző az onomasztikát olyan interdiszciplináris tudományágként határozza meg, amely történeti problémákat kutat a nyelvtörténet módszereivel. A magyar őstörténet kutatásában Melich József volt az első, aki a helynevek etimológiái alapján próbálta a honfoglalás korának történetét fölvázolni. Melich után a következő kiemelkedő kutatóként KNIEZSA ISTVÁNt említi HOFFMANN. KNIEZSA nyelvi jellegzetességeik miatt bizonyos helyneveket önmagukban is datáló erejűnek tekintett. Ezekre támaszkodva írta meg híressé vált tanulmányát Magyarország 11. századi népességéről (Szent István-emlékkönyv, 1938). Negyven évvel később KRISTÓ GYULA okleveles adatokkal bizonyította, hogy egyes helynévtípusok jóval tovább voltak használatban, mint ahogy azt KNIEZSA feltételezte. KRISTÓ ekkor még a helynév-tipológiát nem vetette el teljesen, egy húsz évvel később írt munkájában azonban igen. Hoffmann utal arra, de részletesebben nem fejti ki, hogy KRISTÓ egyes megállapításai nyilvánvalóan tévesek. Ezután tér át a történeti névkutatás jelen helyzetének tárgyalására. A tanulmányban felsorolt újabb kutatási eredmények egy része HOFFMANN nevéhez fűződik. Egyetértek azzal a véleményével, hogy nem kellően megalapozott elképzelés egyes helynévtípusok névadóit nem az elnevezett helyen, hanem annak környezetében keresni. A recenzens szerint a Hoffmann által bírált általánosan elterjedt elképzelés vitte zsákutcába a magyar törzsek Kárpát-medencei lokalizálásának eddigi törekvéseit. Nagyon erőltetettnek tartom bármelyik honfoglaló törzs helyét ott keresni, ahol egyetlen helynév sem utal arra a törzsre.
