Nyelvtudományi Közlemények 111. kötet (2015)
Tanulmányok - Cser András: A latin inflexiós allomorfiák morfofonológiája (The morphophonology of Latin inflectional allomorphy) 35
A latin inflexiós allomorfíák morfofonológiája 37 szempontból egyáltalán nincs semmi különbség az azonos tővégi szegmentumok között (egyetlen kivétel van ez alól, a perfectum tő végén álló v törölhetősége, 1. 2.3.2.1). Mindebből az következik, hogy szerintünk a tővégi szegmentumokat akár tematikus magánhangzóként, akár más kvázi-morfológiai elemként megjelölni értelmetlen. Ezzel összefüggésben nem fogunk foglalkozni az igék három töve közötti viszonyok pontos jellemzésével sem. Ezek a viszonyok óriási lexikális változatosságot mutatnak, általánosításokat csak bizonyos esetekben lehet tenni, és akkor is többnyire csak viszonylag szűk hatókörrel. Ezért az igetövek közötti viszonyt minden további érvelés nélkül lexikálisán meghatározottnak fogjuk tekinteni minden egyes ige esetében. Még ott sem fogunk ilyen természetű morfológiai elemeket tételezni, ahol akár mind a három igető jól láthatóan agglutináló toldalékolást mutat, és egy közös „magot” (gyököt) jól el lehetne különíteni. Példa erre a monere ’figyelmeztet’ ige: imperfectum töve топе-, a pefectum töve топи-, a supinum töve monit-\ a három toldalék (-ё-, -u-, ~(i)t) gyakorinak nevezhető. Legkisebb lexikális morfológiai elemként elkülöníthető a mon-, és ez is a jól megalapozott indoeurópai nyelvészeti gyakorlat (pl. BALDI 2002: 381 és passim, DE VAAN 2008 a memini, mens, moneo címszavak alatt). De a latin nyelv szinkrón elemzésében a legtöbb igéhez nem rendelhető ilyesféle egyértelmű morfológiai szegmentálás, tehát egy ilyen elemzés általában véve nem kivitelezhető; másfelől legjobb esetben is irreleváns információt eredményezne, hiszen a monere ragozása semmiben nem tér el például a delere ’eltöröl’ ragozásától az imperfectumban (ahol az ё biztosan nem toldalék), vagy a fűi ’van’ ragozásától a perfectumban (ahol az и szintén nem toldalék). Mindaz, amit itt elmondunk, nem feltételez semmilyen morfológiai szerkezetet a töveken belül. Morfológiai kitevőkre fogunk helyenként utalni, de csak olyan esetekben, ahol jól látható agglutináló szerkezet van előttünk.3 A dolgozat felépítése a következő. Először az igei allomorfiákat tekintjük át (2. rész), az imperfectum tő utáni, a perfectum tő utáni és a kiterjesztett tő utáni toldalékok variánsait. Utána a névszói allomorfiákat (3. rész) az esetek szerint, néhány általános kérdés tisztázását, követően. Az elemzés összefoglaló tárgyalása a 4. rész, ezzel összetartozóan az 5. rész a magánhangzók hangzósságának általános kérdéseit mutatja be. A 6. rész összefoglalja az egész dolgozatot. 3 A téma szakirodalma természetesen óriási; a nyelvtörténeti munkák közül kiemelendő Meiser(1998, 2003), a szinkrón elemzések közül Matthews (1974), Aronoff (1994) - bár az imperfectum elemzésével nem értünk egyet - és Steriade (megjelenés előtt), amely közelebbről a perfectum és a supinum tövek viszonyáról ad ОТ elemzést.
