Nyelvtudományi Közlemények 111. kötet (2015)
Tanulmányok - Cser András: A latin inflexiós allomorfiák morfofonológiája (The morphophonology of Latin inflectional allomorphy) 35
36 Cser András gánhangzók szonoritása annyira átfogó szerepet játsszon, mint a latin inflexiós morfológiában, szokatlan jelenség, amelyre a szakirodalomban nemigen találunk párhuzamot. Ugyanakkor a latin ragozási típusok hagyományos rendszere jól mutatja, hogy a megfigyelés - egyfajta intuíció formájában - már régóta jelen van a grammatikai hagyományban. A klasszikus latin magánhangzórendszer öt rövid és öt hosszú magánhangzóból áll [i e а о u i e а о u], ezeken felül van öt, a felszínen kontrasztív hosszú nazális magánhangzó [í ё ä ő ü]. A nazális magánhangzók mind szinkronikusan, mind történetileg (bár nem egyformán) levezethetők magánhangzó + nazális mássalhangzó szekvenciákból. Ez szerepet játszik a singularis accusativus toldalékolásánál, de egyébiránt a nazális magánhangzók fonológiájáról részletekbe menően itt nem fogunk szót ejteni. Ebben a dolgozatban tő alatt igék esetében az imperfectum és a perfectum tövet értjük, névszóknál pedig az esetvégződést megelőző részét a szóalakoknak. Ez megfelel annak, ahogyan ezt a terminust a latin nyelvészeti hagyományban használják. A legtöbb igének van egy harmadik töve is, amelyből finit alakok nem képezhetők, de amelynek nagy szerepe van bizonyos participiumok, egy defektiv főnévi alak (az ún. supinum) és számos igei és névszói származék képzésében. Itt a supinum tőből képzett alakokkal egyáltalán nem fogunk foglalkozni. Világossá fogjuk tenni, hogy a szavak hagyományos tőosztályokba sorolása, amely etimológiai és összehasonlító megfontolásokon alapul, nem elégséges egy elméleti szempontból igényes leírás számára. Ahogy itt fonológiailag specifikáljuk a névszói és igei (imperfectumi) töveket, pontosabban a tövek végső szegmentumát, kissé eltér attól, ami a leíró irodalomban található; a végződések fonológiai specifikációja pedig egyes esetekben gyökeresen eltér attól. Ez elsősorban abból adódik, hogy leírásunk nem etimológiai elvű, hanem szinkronikus mintázatokon és váltakozásokon alapul.2 A lényeges különbségekre a megfelelő helyeken rá fogunk világítani. Az egyik legfontosabb tényező az, hogy a tővégi szegmentum morfológiai státusza szinte teljes mértékben irreleváns az elemzés szempontjából. Bizonyos szavak esetében a rendszerösszefüggések azonosítható morfológiai elemre utalnak (pl. amikor egy tővégi ä vagy ё csak az ige imperfectumi alakjaiban fordul elő, sehol másutt, vagy amikor a perfectum tő végén - de csak ott - v vagy s található, vagy amikor névszói tövek végén a ~ o/u váltakozás látható a nyelvtani nem függvényében). Sok esetben azonban semmi kényszerítő okunk nincs arra, hogy morfológiai funkciót tételezzünk. A lényeg az, hogy morfofonológiai 2 A latin inflexiós morfológia leírásának hagyománya még mai formájában is lényegében a 19. század óta elvégzett hatalmas nyelvtörténeti munka párlata. Kiváló latin nyelvtörténeti öszefoglalások Adamik 2009 (magyarul), Sihler 1995, Baldi 2002, Clackson - Horrocks 2007, Weiss 2009.
