Nyelvtudományi Közlemények 109. kötet (2013)
Tanulmányok - Monti László: „Vanni vagy nem vanni" ’to be or not to be’, avagy létige és kopula az uráli nyelvekben („To be or not to be” or the existential verb and the copula in the Uralic languages) 7
22 HONTi László Magyar „A fejlődésre, kialakulásra stb. utaló lesz ige ebben a minőségében kiegészíti a van ige hiányos alakrendszerét, így főnévi igenevét: lenni (a vanni csak e kifejezésben él: vanni van), jövő idejét: lesz (nem pedig majd van vagy a nehézkes fog lenni...), felszólító alakját: legyen, továbbá feltételes múltját: lett volna (az elavult volt volna helyett...). [Bekezdés] ... A lesz sokszor helyettesíti a van feltételes jelenét (lásd: volna - lenne) és folyamatos melléknévi igenevét (lásd: való, levő stb.)” (Grétsy - Kovalovszky 1985: 46). Tőváltozatokat mutató alakjai: vagyok, volt, vala (való). Jövő idejét a lesz ige fejezi ki; ennek folyamatos melléknévi igeneve, a levő pótolja néha a való-1 is... Főnévi igeneve csak ilyen kifejezésben él: vanni van, ill. vanni vannak, sőt népies használatban múlt időre utalón is: vóni (volni) volt(ak)\ egyébként a lenni helyettesíti” (Grétsy - Kovalovszky 1985: 1188). Ehhez a kérdéshez még vö. H. Varga s. a. A látni láttam, írni írtál analógiájára jelent meg a vanni van, az ilyen szerkezetet Zlinszky (1912: 140) kiemelő ismétlésként tartotta számon, amelyben a főnévi igenév - modernebb terminológia szerint - nyomatékos topik (így Szabolcsi 1980: 77), amely a népnyelvben a melléknévre is átterjedt, pl. igazni igaz, jóni jó (Fokos 1931: 46-47, Bakó 1944: 79), és amely az igaznak igaz, jónak jó alternatív kifejezésmódjává lett. „A le- ige ’valamivé válik’ alapjelentése indukálhatta a szuppletivizmusnak, az alakkiegészülésnek azt a formáját is, mely a létige rendszerét egy sajátos, más igéknél nem található paradigmával, az önálló jövő idővel egészítette ki. Rendszertani szempontból tehát kivételes, de jelentéstani lag érthető, hogy a löszén ige jelen ideje a létige jövő idejű paradigmájává válik... [Bekezdés] A val- igető így már két paradigmában [ti. a felszólító módban és a jövő időben, H. L.] adta át helyét a le- tőnek. Ez egyre szorosabbá tette a kölcsönhatást a két ige között, s ennek eredményeként a lé- tő egyre több helyzetben váltakozhatott, kerülhetett szinonim kapcsolatba a val- tővel” (Abaffy 1991: 116). Talán itt érdemes megemlíteni, hogy az a két ősi létige, amely a magyarban és a fmnségiben szuppletivizmust eredményezve részlegesen összeolvadt egy paradigmában, gyaníthatólag a szuppletivizmus következtében derivátumaikat tekintve is defektívek, ti. a magyarban és a finnben csak egyiküknek van infinitivusa: a FU *wole- ’sein, werden’ ige folytatójának a magyarban nincsen infmitivusa, a finnben és az észtben van: fi. olla, é. olema, olla (EDWb 708), a FU *le’sein, werden, leben’ ige képviselőjének a magyarban és az észtben van infinitivusa: ma. lénni, é. leema, leeda (EDWb 491), a finnben pedig nincs (még vö. SSA 2: 68). 1.1.6. Vajon szokatlan-e, hogy a létigének szuppletív tőváltozatai vannak? Aligha! Erre találunk példát egyrészt a saját nyelvcsaládunkban, másrészt az indoeurópai nyelvek körében is:
