Nyelvtudományi Közlemények 108. kötet (2012)
Szemle, ismertetések - Róna-Tas András - Berta Árpád: West Old Turkic. Turkic Loanwords in Hungarian (Agyagási Klára - Csúcs Sándor) 443
444 Szemle, ismertetések földrajzi hátterét (ezek esetleges altaji összefüggéseivel együtt), és mérlegelje a valószínű donornyelvi hangalakokat. Ugyanakkor a pontos donornyelvi rekonstrukciót rendszerszerüen nem vállalta. Kifinomult mikrofilológiai módszertanával, mely a történeti-összehasonlító módszer szigorú alkalmazásából és a változatos írású nyelvemlékek adatainak írásképi és hangtörténeti elemzéséből állt össze, a magyar nyelv török jövevényszavai vonatkozásában a 20. század 20-as és 60-as évei között a legteljesebb török szótörténeti dokumentáció-sorozatot alkotta meg cikksorozat formájában, mely később két kötetben 480 és 430 oldalon összefoglalva, ótörök eredetű személynevek kutatásával kiegészítve külön is megjelent (Ligeti 1977, 1979). A 60-as évek elejétől ezzel párhuzamosan folyt A magyar nyelv történeti-etimológiai szótárának (TESz) kiadásra való előkészítése, majd három kötetben való megjelentetése (Benkő 1967-1976). E kollektív alkotásban a magyar nyelv török jövevényszavai szócikkeit Kakuk Zsuzsa állította össze, a szaklektor Ligeti Lajos volt. A TESz szótörténeti szintézisgyűjtemény jellegénél fogva alkalmas volt a témában való továbblépésre. Egy helyütt állt rendelkezésre valamennyi, időközben feltárt, török eredetűnek tartott jövevényszó a teljes török adatbázissal, ami kiegészült a magyar alakok történeti és nyelvjárási forrásadataival, vagyis a párhuzamos magyar adatbázissal. Ez az adatbőség tette lehetővé az átadó alakok rekonstrukcióját, és hozta felszínre azt a meglepő tényt, hogy a török jövevényszavak túlnyomó többsége nem hordoz csuvasos hangtani kritériumokat, illetőleg hogy korábban csuvasosnak minősülő jelenségek (pl. a gyakran előforduló szóvégi gutturálisok spirantizálódása) valószínűen török-magyar párhuzamos változás eredményei. Ligeti felfogása szerint ami formálisan nem csuvasos, az nem bulgár-török eredetű. Bizonytalanná vált a donornyelvi azonosítás. A TESz végül megkülönböztet csuvasos jellegű ótörök jövevényszavakat, ótörök eredetű jövevényszavakat és valószínűen ótörök jövevényszavakat, a török alakok szóképzési sajátosságaival pedig egyáltalán nem foglalkozik. E helyzet következményeképpen is értelmezhető, hogy Ligeti a következő nagymonográfiájában (1986) a hangsúlyt a csuvas elődje mellett donornyelvként szóba jöhető egyéb (oguz és kipcsak) török nyelvek hangtani kritériumainak a bemutatására, a török—magyar nyelvi kapcsolatok történeti hátterére, időrendjére, a török és a magyar hangtörténet konvergens fejlődésére helyezi. Tárgyalja a török jövevényszavak magyar morfémákkal történő szóképzését, viszont a donornyelvi alakok morfológiai szerkezetének feltárásában Doerfer (1963-1975), Clauson (1972) és Räsänen (1969) török etimológiai munkáira támaszkodik. Az 1986-os monográfia az átvételek korának kérdésében hoz újat, a kölcsönzések időrendjét Ligeti kiterjeszti az Árpád-korra. De Ligeti minden igyekezete ellenére sem oldja meg a donornyelvi problematikát, hiszen nem tudja áthidalni azt az űrt, ami máig létezik a török nyelvcsaládon belüli nyelvi ágak, nyelvek és nyelvjárások differenciálódásának pontos történeti rekonstrukciója terén. Ennek hiányában
