Nyelvtudományi Közlemények 107. kötet (2010-2011)
Emlékülések - Zaicz Gábor: Hunfalvy tudományos nyelvészeti folyóiratai (Hunfalvy’s linguistic journals) 244
Emlékülések 245 Abban a folyóiratban, amely teljes egészében Hunfalvy magánvállalkozása volt. Az akadémiától a szerkesztő semmiféle támogatást nem kapott, így a munkatársainak sem adhatott tiszteletdíjat. „Nemcsak szerkesztettem, hanem magam írtam, magam javítgattam s magam olvastam is a Magyar Nyelvészetet”- vallotta meg visszaemlékezésében Hunfalvy (vő. Szily 1910: 7). A folyóirat célkitűzéseinek megfelelően a tanulmányíró szerkesztő dolgozatainak tematikája rendkívül szerteágazó: magában foglalja egyfelől a rokon finnugor nyelveket, másfelől pedig a „hellén” (= görög), latin, valamint az iráni nyelvtudományt, tehát a rokon és nem rokon nyelveket egyaránt. A legközelebbi, azaz az ugor nyelvrokonaink közül Hunfalvy a Magyar Nyelvészetben bemutatja az osztják nyelvet, a finn-permi ágból megismertet a mordvinnal, és ő ad elsőként tájékoztatást az uráli nyelvek finnugorok melletti másik ágáról, a szamojéd nyelvekről is. Tudománytörténeti érdekesség, hogy az 1850-es évek közepén a nyelvtudós az uráli és az altaji nyelvek ősi rokonsága mellett foglal állást, és e nyelveket öt nagy csoportba osztja (vő. Magyar Nyelvészet 1: 18): 1. finn (= tkp. finn-permi nyelvek), 2. magyar (= tkp. ugor nyelvek), 3. szamojéd nyelvek, 4. török nyelvek és 5. mongol és mandzsu-tunguz nyelvek. Ez a koncepció a magyar nyelvet a finntől és a töröktől azonos távolságban helyezi még el. Hunfalvy és tanítványa, Budenz József turkológiái búvárlatainak eredményeképpen, alig 15 esztendővel később Budenz már egyértelműen kijelenti: a magyar minden kétséget kizáróan finnugor nyelv. Az említett témákon kívül Hunfalvynak számos - miként maga nevezte - „szorosan a magyar nyelvet illető” dolgozata is helyet kap a Magyar Nyelvészet hasábjain: megvizsgálja a magyar hangsúly problematikáját, a magyar igeidők használatát és azok történetét, a magyar tárgyas igeragozás kérdéseit, a magyar nyelvjárások tárgykörét stb., valamint szófejtésekkel is próbálkozik, és számos kiváló kortársának munkáit mutatja be, népszerűsíti folyóiratának lapjain (pl. Brassai Sámuel A’ magyar mondat című művét, Szvorényi József Magyar nyelvtanát; vő. Magyar Nyelvészet 5: 364- 370,6: 419-433, 460-479). Mindemellett igen tanulságosak Hunfalvynak a Magyar Nyelvészet szinte valamennyi kötetében felbukkanó programadó írásai. A folyóiratot bevezető cikkben megállapítja: „a magyar nyelvtudományt csak nyelvhasonlítás útján lehet elérnünk”. Hunfalvy valamennyi munkájából kitűnik a történelem és a művelődés párhuzamos vizsgálatának igénye, a szerzőt egyaránt foglalkoztatják a nyelvet beszélő nép története, műveltsége és szokásai. Őt is, Munkácsi Bernátot is az etnolingvisztika magyar „előfutáraként” tartja számon a nyelvtudomány (Gulya 1970: 134-135). Figyelmet érdemel, hogy a szerkesztő a nyelvhasonlítás igénye mellett kiemeli a nyelvtudomány történeti jellegét. Hunfalvy irodalomtörténeti vonatkozású dolgozatot természetesen nem közöl folyóiratában, de feltűnő, hogy szerkesztőként két ízben is kivételt tesz, és maga ismerteti A magyar nemzeti versidomról című tanulmányt (Magyar Nyelvészet 2: 68-77) és a Szépirodalmi Figyelő című folyóiratot (Magyar Nyelvészet 6: 522-529). Ez a talán némi következetlenségre valló eljárása egyben értékítéletét is jelzi, ha arra
