Nyelvtudományi Közlemények 107. kötet (2010-2011)
Emlékülések - Honti László: Főszerkesztői bevezető (Foreword by the editor-in-chief) 235 - Szíj Enikő: Nyelvtudomány és tudományos kontárság Hunfalvy korában és ma (Linguistics and academic charlatanism in Hunfalvy’s age) 235
Emlékülések 239 megtaláljuk a nyelvet illetően is a közigazgatási szakszókincset: nyelvjárás, nyelvmegye, nyelvtartomány... A tudományos kérdések érzelem- és indulatmentes (szenvedélymentes) kifejtése, summázása és elfogadtatása a tudományban meg a társadalomban (!) - ez volt Hunfalvy követelménye az Akadémia és az általa indított vagy támogatott tudományos nyelvészeti folyóiratok tudományszervező munkájában. Hunfalvy kétségtelenül szobatudós volt, és ezért módjában állt egy-egy valamire koncentrálni, körültekintően és céltudatosan válogatni a hozott anyagból. Utazóként - lásd az Utazás a Balt-tenger vidékein című kétkötetes munkáját - inkább tudománypolitikusként jellemezhető. A nyelvészeti nyersanyag gyűjtése másokra maradt, olyanokra, akiket nem elégített ki a korábbi szakirodalom és „saját maguk” meggyőzésére vágytak, miként például Reguly Antal. Reguly írásba adta ezt a kényszerítő körülményt, amit maga Gyarmathi is megírt, hogy bizonyos finnugor nyelvekről kevés a nyelvi anyag, gyűjteni kell. Társadalmi érdeklődésben nem volt hiány. Az „uraktól” elvárt utazgatás, a nyaralás a divatos fürdőhelyeken, az iparosoktól és a diákságtól megkövetelt világlátás - a mesterlegények vándorlása (és „remeklése”), a tanulmányutak (a peregrináció) - után és mellett össznemzeti érdeklődésre tartottak számot az alapjában véve végtelenül kíváncsi magyar nemzet ismert utazói: Körösi Csorna Sándor, majd Jerney János, Reguly Antal. Sőt Reguly esetében ez országos közadakozást is jelentett! Sajnovics „mellékfoglalkozásként” végzett nyelvészeti terepmunkát, Gyarmathi határozott céllal ment volna (lásd a cárnak írt előszavát), Reguly pedig ment is - kellő pályamódosítás után, hiszen eredetileg jogot végzett. Több évi sokoldalú tanulmányok után „főfoglalkozásúként” ment és gyűjtött: felbecsülhetetlen értékű anyagot, nem egy finnugor nyelvű nép esetében azóta is egyedülállót. Visszatérve a nyelvtudomány általános helyzetére az 1850-es években, meg kell említeni némely máig hasznosíthatónak mutatkozó sajátosságot. A latin nyelv mint a tudomány nyelve megkönnyítette a nyelvhasonlítást, hiszen a tudósoktól elvárt latinhoz és az európai tudósok indoeurópai anyanyelvéhez mérten a kellő mennyiségű/minőségű nem latin és nem indoeurópai nyelvi anyag birtokában könnyű volt felismerni a később altajinak, majd idővel közelebbről „csak” finnugornak nevezett nyelvek közös sajátosságait, másrészt a magyarnak államnyelvvé válása (1844) a leíró magyar nyelvészet és a hungarus tudatú nem magyar anyanyelvű polgártársaknak szánt nyelvtanok, szótárak stb. készítését, tehát a leíró és a kontrasztív nyelvészeti kutatások fejlődését segítette elő, és ezek mellett, sőt talán éppen a mindezeknek köszönhető figyelemhiány miatt továbbra is napvilágot láttak a magyar nyelv különlegességéről szóló megalapozatlan elméletek is. Hunfalvy idejében (1810-1881) ki számított tehát szakmailag képzett nyelvésznek? Kezdetben szinte senki, élete utolsó évtizedében pedig már a pesti egyetemen a magyar mellett két tanszék is foglalkozott az összehasonlító nyelvészettel: az 1870-ben Vámbérynek és az 1872-ben Budenznek alapított tanszék. Budenz tanítványai közül többen egyetemi tanárok lettek. Szinnyei József egyetemi tanár 1893-ban
