Nyelvtudományi Közlemények 107. kötet (2010-2011)
Kisebb közlemények - Hell György: A hatodik mondatrész (The sixth part of sentence) 229
A hatodik mondatrész 233 Elekfi szerint nagy tévedés volt, hogy a magyar grammatikusok Becker nyomán az igét tekintették a mondat állítmányának. Mi késztethette őt egy ilyen kijelentésre? Elsőként talán az, hogy nem mindig könnyű meghatározni, mit tekintsünk igei állítmánynak. A Pistának el kell menni mondatban Elekfi az el kell menni részt tekinti állítmánynak és a mondatot - természetesen - alanytalannak veszi (Elekfi 2008: 61). Mások szerint csak kell az állítmány, és menni az alany. Elekfi javaslata, hogy az „igei állítmány”-t a „mondatige” helyettesítse, nem szünteti meg ezt a nehézséget. Van azonban az igei állítmánnyal való elégedetlenség mögött valami, ami az előbbinél sokkal komolyabb kérdés: a mondatrészek függési viszonyai, a hagyományos és a függőségi grammatikák vitája. A mondat alanya a hagyományos felfogás szerint az (igei) állítmánynak nem vonzata, hanem egyenrangú szerkezeti társa. Az igétől (a mondatigétől) függő alany gondolata Tesniére grammatikájában jelent meg, de Fregére nyúlik viszsza. Ő, hogy megszabadítsa a logikát a természetes nyelv kommunikatív állítási módjainak sokféleségétől, elhagyta a mondatokból az állítást, és a megnyilatkozásokból adódó változatokat egyetlen, csak a „tiszta” tartalmat adó (mondat-) függvénnyé alakította, amelyben a mondatrészek az ige argumentumai (Frege 1879/ 1980: 25, 26, 46). De vajon az alany is vonzata (argumentuma) az igének? A formális nyelvi elemzést következetesen és mesteri módon alkalmazó generatív grammatika nem tekinti az alanyt egyértelműen az ige vonzatának. Elismeri, hogy a cselekvő ige mellett ágensértékű argumentumként jelenik meg, hogy a parancsok címzettje, hogy kiemelkedő szerepet kap az anaforikus szerkezetekben, hogy kötelező elem a legtöbb nyelvben, és a leggyakoribb üres argumentum, stb. (pl. Fáik 2006). Az alanyt a generatív frázisstruktúrában egy külön hely, a „specifier” helye illeti meg még akkor is, ha a kiinduló szerkezet az ige alatt vezeti be. Egy olyan elgondolás, hogy az egyeztetésre szolgáló kategória (az IP, a TP vagy az MP) egy V-nek, ne pedig egy alanyesetű NP-nek legyen a hatáskörében, nehezen egyeztethető össze az alany-állítmány viszonyra vonatkozó nyelvészeti elképzelésekkel. A szintagmatikus kapcsolatokban a vonzatos alárendeltségre utaló nyelvtani jel a bővítményen található: törődni/törődés vmivel, fontos vmi miatt, ügyes vmiben stb. Bár az igének az alannyal alkotott kapcsolatában nem az alanyi szón, hanem az igén található az összetartozás, illetve a hozzárendeltség jele (pl. [én] látok, [én] foglalkozom, [én] töprengek stb.), elterjedt véleményként sokan mégis az igét tartják a kapcsolat alaptagjának, és a (vonzat)rag nélküli alanyt az ige vonzatának. A személyrag nélküli infinit alak mellett sohasem szerepelhet alanyesetben álló kiegészítés ugyanolyan jelleggel, mint ahogy előfordulhat mellette határozatlan vagy határozott tárgy, például: *valaki olvasni, de: könyvet olvasni, illetve a könyvet olvasni. A ragozott ige a ragtalan alanyi szó mellett csak abban az esetben fogadható el alaptagnak, ha kijelentjük, hogy az igének csak ragozott alakja van, ragtalan, semleges lexikális tőalakja nincsen (Kugler 2000: 409). Elekfi szerint a főnévi igenév az ige egyik alakja, de alanya nincs (Elekfi 2008: 66).
