Nyelvtudományi Közlemények 107. kötet (2010-2011)
Kisebb közlemények - Hell György: A hatodik mondatrész (The sixth part of sentence) 229
A hatodik mondatrész 231 A „logikai” jelző mellett az „állítás” kifejezés sem vonatkoztatható egyértelműen a megnyilatkozásnak arra a részére, amelyben a legfontosabb mondanivalót emeljük ki. A Peti hetente viszi a barátját a kocsijával Szegedre; A kocsijával a barátját hetente Peti Szegedre viszi; A barátját viszi Peti Szegedre a kocsijával hetente; A kocsijával Peti viszi hetente Szegedre a barátját; stb. mondatokban mindig ugyanazokról a személyekről, ugyanarról a helyről, időről, eszközről van szó egy állandó viszonylatban, ahogy azt a szintaktikai állítás szerkezete megadja. A különböző megnyilatkozások ezt az egyetlen tényállást közlik és egészítik ki az egyedi beszédhelyzeteknek megfelelően. Egyformán állításról beszélni mindkét esetben eléggé merész vállalkozás, de nagyon elterjedt szokás. A szintaktikai és kommunikációs jelentések egységes elemzése érdekében Elekfi három predikációs viszonyt különböztet meg a mondatokban/megnyilatkozásokban. Kiemeli alapvető azonosságukat, de nem vonja kétségbe a közöttük meglevő eltéréseket sem. Elangsúlyozza, hogy egyértelműen „alanyról és állításról megszorítás és vita nélkül akkor beszélhetünk, ha a predikatív viszonynak három szála egyetlen nyalábként egybeesik” (Elekfi 2008:59). Mindez azonban csak akkor valósítható meg megnyugtató módon, ha a szintaktikai alany-állítmány viszonyt összhangba tudjuk hozni a kommunikáció logikai alanyának és állítmányának viszonyával. É. Kiss Katalin a kommunikációs szórendet nem önmagában vizsgálja, hanem egy kiinduló szintaktikai (generatív/függőségi) rendszerhez viszonyítva. Mivel a magyarban a szórend szintaktikai jelentést nem tartalmaz, a pragmatikai jelentés szabályszerűségeit talán nem egy szintaktikailag jellemzett szósorból kiindulva kellene levezetni, hanem egy olyan „semleges” szórendű mondatszerkezetből, amelyik nem hordoz alapvető pragmatikai jelentést (lásd Gécseg-Kiefer 2009). Az ige nélküli mondatok állítmányának predikatív névszói részét a magyar grammatikák névszói állítmánynak vagy állítmánykiegészítőnek veszik. Elekfi annyira sajátos jellegűnek tartja ezt a mondatrészt, hogy tulajdonítmánynak nevezi, és az alannyal létesített viszonyát egy sajátos típusba sorolja. Az ilyen a predikatív viszonyt tartalmazó mondatokban - ige hiányában - nincs egyeztetés, az állítás az alanyt nem cselekvőnek, szenvedőnek vagy valamilyen állapotban levőnek mutatja be, hanem tulajdonságokat, besorolást, fogalmi viszonyokat ad meg róla. Ha mindehhez - Elekfi László cikke nyomán - azt is hozzávesszük, hogy az igét téves elgondolás következtében tekintjük a mondat állítmányának, akkor nehezen térhetünk ki azon következtetése elől, hogy a névszói állítmányt a ß prédikációt tartalmazó mondat igéjétől, illetve a kommunikációs szempontokat érvényesítő elemzés propozitumától (fókuszától) elkülönítve hatodik mondatrésznek kell tekintenünk. Két egymást követő névszó adhat jelzős főnevet, de megjelölőként és tulajdonít - mányként is viszonyulhatnak egymáshoz (pl. János vitéz, Kovács doki, Peti bohóc stb.), és csak a kiejtésük árulja el, mikor tekinthetők mondatnak, mikor névnek. Ha nevet képviselnek, akkor egyetlen egységként hangzanak el, ha mondatot, akkor a két mondatrész külön hangsúlyozható, például: Peti bohóc, illetve Peti bohóc, ugyanúgy, mint a Peti fut, illetve a Peti fut igés mondat (Gombocz 1944: 9-16). Ezekben
