Nyelvtudományi Közlemények 107. kötet (2010-2011)

Tanulmányok - Honti László: Personae ingratissimae? A 2. személyek jelölése az uráliban (Personae ingratissimae? The marking of second person in Uralic) 7

Personae ingratissimae? A 2. személyek jelölése az uráliban

19

johdoksina (vrt. esim. suomen minä, sinä). Yksikön persoonapronominit jakavat näin koko uralilaisen kielikunnan kahteen suureen ryhmään. Rekonstruktioteknisesti etuvokaalisia yksikön pronominivartaloita ei voida kuitenkaan palauttaa suomalais-ugrilaista kantakieltä kauemmaksi. Yksi mahdollisuus on, että etuvokaaliset pronominit ovat yhteydessä vastaaviin kantauralin monikon persoonapronominivartaloihin (vrt. n:ot 132-133)” (Janhunen 1981: 232-233);15 vagyis: egyes számú veláris labiális magánhangzós (*mun, *tun) és többes számú palatális illabiális magánhangzós névmásokat (*me-, *te-) kell feltenni az alapnyelvre (Janhunen 1982: 34-35). Janhunen (1982: 34) szerint is a „legkeletibb periféria” (zűrjén, obi-ugor, szamojéd) jellemzője, hogy a 2. személyű személyjelölő *-n-re megy vissza, amely szerinte „nyilvánvalóan” nazális mássalhangzós kezdetű személyes névmásból eredt, de ez csak az obi-ugorban őrződött meg. A személyes névmásoknak az igetőhöz és a főnévtőhöz való agglutinációjában kronológiai különbséget vél felfedezni, mindkettő ugyan a preuráli korban ment végbe, de mivel az igei személyragok „kopottabbak”, szerinte ezek agglutinációja megelőzte a birtokos személyjelekét. Ezt a megállapítást vitatom, már korábban is vitattam. Erre én, azt hiszem, racionális magyarázatot adtam: szerintem ugyanis az igei személyragok előzményének a cselekvő, tehát az alany mondattani funkciójának megfelelően, azaz nominativusban (vagyis alapesetben) kellett követnie az igét, míg a tárgyas igeragozásban a tárgyra vonatkozó személyes (vagy mutató) névmás, illetve a birtokos személyjel esetében a személyes névmás accusativusi, illetve genitivusi alakban, tehát testesebb formában állt a főnév mögött, így a kopást követően is megmaradt a morfémák testessége közti különbség (Honti 1995: 54-55, 59-61 1996: 129-130). Ennek értelmében alaptalannak tekintem Künnapnak (2002: 152-153) azt a tudománytörténetből jól ismert álláspontot tükröző nézetét, miszerint az igeragozás forrása voltaképpen a birtokos személyjeles nőmén deverbale volt (erről lásd Honti 1995: 57); Künnap itt torzít, ti. az elődök csak a tárgyas ragozású igealakokról vélekedtek így, tudtommal a nem tárgyas ragozásúakkal kapcsolatban nem fogalmaztak meg ilyen nézetet.

(Hasselbrink 1983:907-908), dädne'ihr Zwei’ (Hasselbrink 1981:410), sädnuoh ’sie (alle) beide’ (Hasselbrink 1985: 1109), dah ’diese [PI.]’ (Hasselbrink 1981: 123-124,440), mijj’eh ’wir (mehr als zwei)’ (Hasselbrink 1983: 929), dijjeh ’ihr (mehrere Personen)’ (Hasselbrink 1981: 436-437), sijjieh ’sie’ (Hasselbrink 1985: 1133-1134). Ehhez vő. norvég-lapp sg. 1. mpn, mön, sg. 2. dpn, dön, sg. 3. spn, sön, du. 1. moai, du. 2. doai, du. 3. soai, pl. 1. ml, pl. 2. dl, pl. 3. sl (Lakó 1986: 76).

15 „Hangsúlyozandó, hogy az uráli alapnyelvi sg. 1. és 2. személyű névmások nem őrződtek meg minden mai uráli nyelvben, hanem csak három csoportban maradtak meg: a lappban (mon, fon), a mordvinban (мок, тон) és a szamojédban. Más uráli nyelvcsoportok (az ugor nyelvek, a permi-cseremisz csoport, a finnségi és a déli-lapp) más típusú, palatális hangrendű tövekre (*тз, *tS) utalnak, amelyek legtöbbnyire két szótagú derivátumként ismertek (vő. pl. finn mind ’én’, sind ’te’). így tehát az egyes számú személyes névmások az uráli nyelvcsaládot két nagy csoportra tagolják. Rekonstrukciótechnikai okokból azonban nem vetíthetjük vissza a palatális hangrendű névmástöveket a finnugor alapnyelvnél régebbi korra. Lehetséges, hogy a palatális hangrendűek a megfelelő többes számú személyes névmások tövével függnek össze.”