Nyelvtudományi Közlemények 107. kötet (2010-2011)
Tanulmányok - Honti László: Personae ingratissimae? A 2. személyek jelölése az uráliban (Personae ingratissimae? The marking of second person in Uralic) 7
Personae ingratissimae? A 2. személyek jelölése az uráliban 15 meg [...] Látva a mutatónévmás, a 2. személyit személynévmás és személyrag hasonló és egymásnak megfelelő viselkedését a jellegzetes hang változtatásában, esetleg arra gondolhatunk, hogy az alapnyelvben egymás mellett élhetett a mutatónévmás t-s és «-es változata. Az «- tövű mutatónévmásnak eredetileg nem volt többesi jelentése. Talán ennek az emlékét őrzi a szamO. na der; ille’ névmás [...] Ez az egyetlen eset, ahol a kérdéses névmás egyesszámi jelentéssel szerepel” (Vértes 1943: 10-11; lényegében ugyanígy Vértes 1967: 194-195). Vértes (1943: 10-11, 1967: 194-195) arra hivatkozik, hogy az indoeurópai személyes névmásokat is kapcsolatba hozták mutató névmásokkal. Amennyire én ismerem a szakirodalmat, ez csak a Vértes által hivatkozott, tudománytörténetileg jelentős, de régi munkákban megtalálható feltevés, az újabbak csak a 3. személy esetében tartalmaznak ilyen utalást (pl. Zivova 1979: 221-222, 228; Beekes 1995: 207-209; Lehmann 1996: 157-158; Szemerényi 2007: 211-220; vö. még Gamkrelidze-Ivanov 1984: 254-255, 385; Hajdú 1990: 2-4; Lyons 1992: 276-277). Lakó (1951b: 371) szerint Collinder (1940: 23, jegyzet) és Ravila (1945: 323) bebizonyította, hogy az n kezdetű névmás eredetileg singularisi volt. Ez azonban aligha helyes megállapítás (Collinder csak feltevésként adta elő, Ravila pedig ezt valószínűnek vélte), hiszen a vogul többes tárgyra utaló igei és a több birtokra vonatkozó birtokos személyjeles paradigma -и-je csak egy hajdani többesi névmás agglutinációjával értelmezhető történetileg, miként az ugyanilyen funkciójú osztják -/- is többesjelből vezethető le (lásd Honti 1997: 34,36-37,85). Továbbá semmivel sem lenne indokolható, hogy a nyelvcsalád finn-permi ága ilyen, tipológiailag idegen, szuppletív számjelölést valósított volna meg, e furcsa, szuppletív számjelölési eljárásnak valamikor igen régen, a preuráliban kellett kialakulnia. Az «-es személyes névmást használó nyelveket Serebrennikov (1957: 8) keleti Lírái vidéki nyelvi zónának nevezte el, amit - úgy tűnik - többé-kevésbé elfogadott Helimskij (1982: 68), hasonló minősítés található Janhunennél (1982: 34) és Kulonennél (2001a: 160-161) is. Serebrennikov az «elemű obi-ugor személyjelölőket az « kezdetű személyes névmások agglutinációjával magyarázta, de mivel a permi és a szamojéd nyelvek nem ismernek ilyen személyes névmásokat, egyes számú 2. személyű,-tts és -пә hangalakú uráli alapnyelvi személyjelölő szuffixumokkal számol (Serebrennikov 1964: 75), ám arról nem szól, miből keletkezhetett а -пэ... Kálmán Vértesre (1943:10-11) hivatkozva elfogadja, hogy a személyes névmások történetileg mutató névmásokra vezethetők vissza, s így szerinte az « kezdetű osztják személyes névmás is *n kezdetű mutató névmásból jöhetett volna létre. Ekképpen fogalmazta meg nézetét: „Véleményem szerint az ugor alapnyelvben (talán már egyes finnugor nyelvjárásokban, hiszen a zűrjén és votják példa erre mutat) volt két 2. személyű névmás: *t> és *«•. Az ugor és a permi nyelvekben a birtokos személyragozásban és az igeragozásban a 2. személyt eredetileg az «• névmással jelölték, mint a mai obi-ugor nyelvekben és a permi igeragozás egyes paradigmáiban” (Kálmán 1965b: 168-169). Egyet kell azonban értenem Hajdú elutasító álláspontjával:
