Nyelvtudományi Közlemények 105. kötet (2008)

Szemle, ismertetések - Asztalos Erika: Jean Perrot : Regards sur les langues ouraliennes 410

jelző-jelzett szó sorrendet találunk azokban az esetekben is, amikor a beszélő a jelző használatával némileg a saját állásfoglalását is kifejezésre kívánja juttatni a jelzett dologgal kapcsolatban (pl. un remarquable effort 'figyelemreméltó erőfeszítés'); a finn irodalmi nyelvben a jelző hátravetése Perrot szerint szintén kelthet ilyesfajta hatást (pl. onni suuri 'nagy szerencse' Aleksis Kivinél). Szintén a jelzett szó után állnak a finnben egyes 'szegény, szerencsétlen, szánalomra méltó' jelentésű melléknevek (pl. miespárkai 'szegény ember!'); ezek francia megfelelőjében a melléknév megint csak megelőzi a főnevet {pauvre de moi 'szegény én'), bár a fenti esetektől eltérően itt valószínűleg mindkét nyelvben a melléknév a szintagma feje. Végül szintén megelőzik a főnevet azok a francia melléknevek, amelyek egy „sorozatban elfoglalt pozíciót" fejeznek ki (pl. ancien 'egykori, volt, ex-' jelentésben, dernier 'utolsó'), vagy amelyek egy „oppozíciós rendszer" egyik tagját különböztetik meg a másik taggal szemben (pl. grand 'nagy' vs. petit 'kicsi'); az ebbe a szemantikai mezőbe tartozó finn melléknevek (ensi 'előző', viime 'utolsó\joka 'mindegyik', pikku 'kicsi' stb.) ugyan a jelzőjelzett szó sorrendet követik, viszont számban és esetben nem egyeztetődnek a jelzett szóval, vagyis bizonyos vonatkozásban ők is rendhagyóan viselkednek. A következő fejezetrészben a magyarral veti össze a franciát a szerző: találunk benne két tanulmányt a mondatszerkezet szerveződéséről (223-243 és 263-268), illetve egyet-egyet a névelők használatáról (245-258), a francia alany-, tárgy-, részes és lokális esetü klitikumok és a magyar tárgyas ragozás analógiájáról (259-262), valamint a magyar természetesen, hogy...- és a francia sűrement que.. .-típusú szerkezetek hasonlóságáról (269-279). Az uráli és az indoeurópai nyelvek analógiáira való rávilágítás különösen a fejezetet záró tanulmányok során, az uráli és a klasszikus nyelvek - latin és ógörög - összehasonlításakor tűnhet szokatlannak és meglepőnek. Ezek közül a dolgozatok közül is a fókuszálás és a szórend összefüggéseit tárgyaló Liberté et contrainte dans Г ordre des mots: la regulation syntaxique des variations en latin et en hongrois (281-299) című tanulmányt mondhatjuk talán a legizgalmasabbnak és a legjobban sikerültnek. Ez az esszé egyben kiválóan illusztrálja a globális morfoszintaktikai elemzés szükségességét. A magyarban a fókuszált mondatrész közvetlenül az ige előtti pozíciót foglalja el. Ehhez hasonló a klasszikus latinban a kiemelésnek az az eszköze, amikor a mondat rematikus részét szétszakítja az ige, úgy, hogy a rematikus részből is a leghangsúlyosabb mondatrész (amely nem feltétlenül egy teljes szintagma, annak csupán egy része is lehet) kerüljön közvetlenül az ige elé. A mondat információs struktúrájának központi eleme, a fókuszált rész ily módon tulajdonképpen a mondat szintaktikai fejének, az igének a determinánsává „lép elő", ezáltal mintegy harmóniába kerül a mondatszerveződés két szintje, a szoros értelemben vett szintaktikai és az információs szerkezet.